A sors furcsa iróniája, hogy egy nappal azután, hogy a Méltányosság oldalon és a HVG Online kiadásában a magyarországi konzervativizmus előtt álló súlyos kérdőjeleket taglaltam, G. Fodor Gábor a Konzervatórium hasábjain a mozgalom zászlóbontásának időszerűségéről értekezett.
A szerző számára evidenciaként jelenik meg, hogy a magyar konzervativizmus a jobboldali kormányzással óriási esélyt kapott arra, hogy megváltoztassa szellemi életünket. Ezzel szemben jómagam a helyzetben kettős dilemmát érzek:
Először is az ifjúkonzervatívoknak el kell dönteniük, hogy szellemi-értelmiségi mozgalomként definiálják-e magukat – amely csak igyekszik megérteni a körülötte zajló eseményeket – vagy maguk is aktív szereplői kívánnak-e lenni a politikának.
Amennyiben utóbbi mellett döntenek, pártot kell választaniuk maguknak. Az utóbbi hónapok eseményei és az ezzel kapcsolatos állásfoglalásokból az derül ki, hogy a jelenlegi kormánypolitika számukra nem elfogadható legalább 3 területen: nyugatiasság és keleti orientáció, alkotmányosság és a szabályok felrúgása, paternalizmus és öngondoskodás. Itt tehát nem arról van szó, hogy egy-egy döntéssel nem értenek egyet, itt alapvető elvi ellentéteket látunk kibontakozni. Másik konzervatív párt jelenleg nincs, de ha lesz, akkor annak a magyar politikatörténet egyik legszomorúbb hagyományával kell megküzdenie, amely szerint nyugatias konzervatív pártnak nincs piaca Magyarországon.
Abban mindenesetre alighanem igaza van a szerzőnek, hogy az MSZP és az SZDSZ látványos kudarca után korábbi szószólóik hiteltelenné váltak és egyfajta szellemi űr keletkezett, amely betöltésre vár. Nem világos azonban, hogy mi szükség van belerúgni a baloldali értelmiségbe, illetve az sem, hogy mit ért a „nemzeti közép kulturális miliője” alatt, amelyet „közvetíteni kell”.
G. Fodor Gábor írásából egy olyan mozgalom bontakozik ki, amely „ízlést és stílust teremt”, tehát magát a közvéleményt változtatja meg. A kétharmados győzelem a választásokon valóban óriási esélyt adott a jobboldalnak, hogy nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is átformálja Magyarország képét. Azonban egyelőre úgy tűnik, hogy nem az ifjúkonzervatívok által preferált irányba történik ez a változás, hanem azzal éppen ellentétesen. Másképpen szólva: el kell dönteniük, hogy beállnak-e a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe, vagy kritikájukkal gyengítik az egységes jobboldalt.
A szerző nem kínál egyértelmű receptet a helyes magatartásra, arra azonban utal, hogy a kelet-európai konzervatív paradoxon – azaz, hogy a konzervatív oldalnak radikálisan kell fellépnie, hogy a viszonyokat megváltoztassa – feloldható úgy, hogy: „az idő a konzervatívoknak dolgozik, a dolgok vissza fognak zökkenni a maguk természetes menetébe…. elérkezett az idő, hogy szövetkezzünk az idővel: megvan az esélyünk arra, hogy merjünk konzervatívak lenni.”
A mozgalom céljai mindenesetre nemesek, sorsa azonban alighanem nemcsak a saját kezében van, valódi átütő sikert csak akkor érhet el, ha a jobboldali kormányzás és a konzervatív gondolkodás útjai a jövőben keresztezik egymást.
