180 Ft-ban maximálná a kormány a svájci frank egyösszegű végtörlesztését. Nem teljesen új javaslat ez, mert a rendszerváltás után az OTP-tartozások emelkedését Kupa Mihály hasonlóképp oldotta meg. Azóta viszont már működő kapitalizmus lett, vagyis nem csak OTP van. A működéssel persze komoly gondok vannak, körbetartozás, túlköltekezés, felelőtlen hitelfelvétel stb. Valamit kellett már csinálni, ez világos, mert a hazai kapitalizmus rossz arcát mutatta, és jobban kiszolgáltatta a bankrendszer a svájci frank hiteleseket, mint külföldön. Külföldön – legalábbis ebben a vonatkozásban – jobb kapitalizmus működött, mint nálunk.

Az utóbbi időben halmozódtak is az érvek a „hibás termékről” (a svájci frank alapú hitelről beszéltek így), a bankok által kiszámított törlesztő részletek homályosságáról, a problémás ügyfelek kijátszásáról, a bedőlő adósok számának emelkedéséről stb. Ha igaza van a kritikusoknak, hogy a bankok felelőtlenül jártak el a frankalapú hitel tukmálással, és a kormány az emberek oldalára kíván állni a bankokkal szemben (ld. Orbán Viktor kommunikációját), nem világos miért nem fordult a kormány bírósághoz. A bíróság dolga és lehetősége, hogy magánjogi szerződésekben igazságot tegyen. Ráadásul, ha olyan ítélet születik, ami a frankhitelesek számára kedvező, az egyformán érvényes lehet a lakáshitelesektől kezdve az autóhiteleken keresztül egészen a kis termékek vásárlásáig. (Nem gondolnám ugyanis, hogy a lakásba anyagi haszon reményében befektetők különbek volnának, mint az autót szükségszerűen használó bajbajutottak.)

Felemlegette a miniszterelnök azt is, hogy a magyar kormány maga tesz rendet, és ezzel új irányt mutat a nemzetközi porondon. Nem biztos azonban, hogy ez új irány, lehet, hogy az oroszok már rég megmutatták a világnak miként ragadhatja a kormány erős kezűen a kezébe a gyeplőt a vadkapitalizmussal szemben. Ugyanakkor kevesen gondolják, hogy a putyini állam hatékonyabb volna, mint a svájci vagy a skandináv. Azaz kicsit tévútra lépünk, amikor a kérdést állam vagy kapitalizmus dimenzióba helyezzük, ugyanis lehet rossz ez is, az is. S ha már változtatunk a demokrácián mennyivel jobb volna, ha a hatékony kapitalizmusból a hatékony államba mennénk, és viszont, de valahogy nálunk pont a hatékonysággal van a baj.

Miért is volna hatékony egy olyan frankár meghatározás, amely épp azoknak a sorsát nem oldja meg, akik bajban vannak? Mert akik össze tudják kaparni egyszerre a pénzt, hogy kifizessék alacsonyabb árfolyamon a hátralékukat egy összegben, azok éppenséggel a havi törlesztést is meg tudják oldani. Azok viszont, akiknek ez gondot okoz, kénytelenek volnának forint alapú személyi kölcsönt felvenni, és azzal kiváltani a svájci frankot, csakhogy forintot meg olyan nagy kamatra kapnak, hogy ugyanott lennének. (Igaz, az árfolyamkockázattól megszabadulnának, de a fizetési problémáktól épp hogy nem.)

Azt sem gondolták végig, hogyha a jó adósok, tehát a fizetni tudók mind kilépnek, ám a vergődők benn maradnak, akkor miként is romlik le a bankok törlesztőinek az állománya, és ez milyen kockázati besorolás alá helyezi a hazai bankrendszert.

Számomra, szociológus számára különösképp nem tűnik végiggondoltnak a társadalomlélektani következmény, melynek során az emberek és a kormány tényleg egy oldalra kerül, a bankok pedig ellenségként jelennek meg. Ám ha a problémák érdemben nem oldódnak meg, a népharag alá a kormány tulajdonképp lovat ad. Miért jó az bárkinek is, ha a keserűség esetleg rombolásba csap át? S moderálja valaki ezt a vitát? Elmondhatják a bankok, hogy nekik mi okoz nehézséget? Mitől félnek, mekkorák a veszteségeik?

A kormányzóképes kormány még nem biztos, hogy jó döntéseket hoz pusztán azért, mert van ereje döntéseinek kikényszerítésére, és az állítólagos minisztériumi jogi problémákra történő figyelmeztetései sem biztos, hogy fölöslegesek. A közigazgatásban dolgozó szakértelem kihasználása ingyen volna, szemben a magán tanácsadói körökkel, akik kifizetése plusz költség az állam számára.

 
Hatásokat előzetesen modellezni, a döntések előtt a következményeket végiggondolni általában szükséges, időigényes ugyan, de kifizetődő hosszútávon. Csupa közhelyet mondunk, de csak azért, mert a jó állam működése közhelyes szabályokon nyugszik, semmi rendkívüli nincs benne. Közhelyes javaslat volt Róna Péteré, hogy jöjjön létre egy szakértői bizottság, mely feltárja a bankok extra profitjának összegét, ha keletkezett ilyen. S közhelyes dolog volna bírósági úton érvényt szerezni az embereknek. Ahogy történnek a dolgok, az nem közhelyes, de kockázatos, és felveti a bankok érdekeltségének problémáját is. Gondolok itt arra, hogy a bankok érdekeltek lehetnek abban, hogy egy rossz törvényt megvétózva utóbb hozzájussanak a pénzükhöz, mintha őket perelnék be (van rá pl.), és pénzüket és becsületüket is elveszítenék.

Ha a turista – különösen, ha magyar az illető – Isztambulban jár, a kötelező turistalátványosságok mellett érdemes kicsit mélyebben is megismerni a nyüzsgő metropolisz „lelkét”, mentalitását. Ehhez a legjobb „alapanyag” Orhan Pamuk Nobel-díjas, helyi író Isztambul című regénye. A könyv óriási élmény, nemcsak amiatt, mert a város személyes kalauza és fantasztikusan őszinte vallomás  egyszerre. Pamuk könyvében végig ott bujkál a nyugatosodni vágyó török értelmiség meghasonlottsága önmagával, saját népével, az egykori Ottomán Birodalommal és a Kemál által életre hívott modern Török Köztársaság erőltetett szellemiségével szemben.

A török értelmiség sorsa ugyanis talán még a magyarénál is kacifántosabb, a bizánci kultúra emlékéhez természetesen nem tudják kötni magukat, problémás az egykori virágzó Birodalomhoz fűződő viszony is. Hiszen a fejlett városépítészet, a virágzó kultúra vonzó lehet a törökök számára, azonban annak archaikus-keleti értékvilága elidegeníti az utódokat. Nem lehetséges a Kemál-féle rendszerrel való azonosulás sem, hiszen az teljes egészében megtagadja az iszlám civilizáció örökségét, erőszakos reformokkal teremt modern államot, amely Kelet és Nyugat határán lavírozva egyikkel sem képes megbékélni.

Emellett az Ottomán Birodalom több száz éven átnyúló hanyatlása szintén rányomja a bélyegét Isztambulra. A város lakóinak egészen a 20. század második feléig azzal kellett együtt élni, hogy egykoron a világ egyik központjának tartott városuk, hogyan válik egy egyre inkább perifériára szoruló birodalom egyre szegényesebb fővárosává, hogy a húszas években aztán még főváros státusát is elveszítse. Pamuk ezt a kollektív melankóliát hüzünnek nevezi, amely szó szerint szomorúságot jelent, ám a szónak van egy hiányérzethez kapcsolódó jelentéstartalma is.

Idehaza az utóbbi hetek legnagyobb botránya Kertész Ákos nyílt levele volt az Amerikai Népszavában, holott tulajdonképpen semmilyen újdonsággal nem szolgált, csak a meghasonlott magyar baloldali értelmiség toposzát halmozza egymásra: a holokauszttal kapcsolatos nemzeti felelősség elkenésétől a „genetikailag” szolgalelkű nemzetig. A jobboldali publicisztika – ahogy annak lennie kell – rögtön lehazaárulózta Kertészt, a radikálisabbak a budapesti díszpolgári cím elvételét javasolták. Business as usual, mondja az angol; ezer ilyen volt és lesz is még. Ami a történetben mégis érdekes, hogy miért ismétlődnek újra és újra ezek a motívumok a hazai közéletben anélkül, hogy az álláspontok egy jottányit is közelebb kerülnének egymáshoz.

 Minden bizonnyal a magyar társadalomnak is megvan a maga hüzünje – amiben vastagon benn van a 20. század összes vesztesége, de gyökerei talán még mélyebbre nyúlnak vissza – csak a mi értelmiségeink, különösen a baloldaliak nem tudnak vele mit kezdeni. A baloldal mint a nyugati progresszió egy igaz letéteményese fölényes magabiztossággal kezeli le a provinciálisnak és elmaradottnak tartott nemzeti gondolkodást. Holott ezzel a magatartásával teljes parkolópályára állítja magát, hiszen – egy-két kivételtől eltekintve – nem képes beilleszkedni a nyugati szellemi életbe sem. Ezért képtelen megérteni a jelenlegi kormányzat – kétségkívül meglehetősen suta és giccses – kísérleteit a kohézió megteremtésére a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatától az Alkotmány asztaláig.

Pamuk könyvében – liberális értelmiségi volta ellenére – hosszú oldalakon keresztül képes írni arról, hogy bármennyire is nyugati minták alapján nőtt fel, mégsem lett eléggé nyugati, hanem ott ragadt valahol az országához hasonlóan a két világ között. Őszintén beszél arról, mennyire fájó számára az egykori Birodalom romjainak a látványa, a nagyság elvesztésének érzete. Ugyanakkor ebben nincs semmilyen mesterkélt nacionalizmus, egyszerűen azonosul az őt körülvevő közösség lelkületével. Érdemes lenne tanulni tőle.

Furcsa módon fel sem vetődött nálunk komolyan a nemzeti konzultáció idején, hogy ne postán küldjék ki a kérdőíveket a tisztelt állampolgároknak/választópolgároknak, hanem interneten, a kormány honlapján kerüljön erre sor. Pedig így vélhetően olcsóbb, és adatvédelmileg is aggálymentesebb lett volna ennek a megszervezése, ugyanis akkor nem szerepelt volna vonalkód a küldeményekben… Persze az is igaz, hogy a magyar lakosság kevésbé ellátott internettel, mint Nyugaton, a postai kiküldéssel a kormány viszont mindenkit el tudott érni, és a politikai mondanivalóját minden egyes állampolgárral levélben tudatni.

A Nagy-Britanniában belül jelentős belső önállósággal bíró Skócia kormánya merőben más rendszer hozott létre. Külön online platformot hozott a lakossággal való konzultáció érdekében, jelenleg 12 ügyben (egészségügy, agrárügyek, GPS használat) várják a választópolgárok véleményét. Szeptember elején egy kényes ügyben indított el a skót kormány internetes társadalmi konzultációt, méghozzá az azonos neműek házassága, illetve párkapcsolata ügyében. A választópolgár két anyagot is talál a konzultációs felületen, először is egy eléggé terjedelmes, pdf formátumban letölthető 50 oldalas tájékoztató anyagot és kérdőívet tartalmazó dokumentumot, majd magát a 12 oldalas kérdőívet Word formátumban, amelyet egy megadott email címre kitöltve visszaküldhet.

A tájékozató anyag részletes tájékoztatást kap a kiinduló helyzetről, majd nemzetközi kitekintést is nyújt (mely országokban engedélyezettek az élettársi kapcsolatok és a melegek közötti házasságok). Ismerteti az egyes kérdésekhez kapcsolódó érveket, és ellenérveket, és statisztikai adatokat is közöl. A kormány a nemzeti konzultáció ürügyén nem folytat közvetlen ideológiai propagandát politikájának népszerűsítésére, ahogy azt a magyar esetnél láthattuk. Igaz, miniszterhelyettesi előszó van az anyag elején, amelyik hangsúlyozza: a konzultáció célja, hogy a szabályozandó kérdésben felmérjék a polgárok véleményét, ütköztessék a különféle véleményeket, hogy ezek mérlegelése után minél megalapozottabb jogszabályalkotásra kerülhessen sor. Nem véletlen ezek után, hogy az ellenzék sem tartotta politikailag elfogultnak a konzultációt, sőt, egyenesen üdvözölte a kormány kezdeményezését.  Az anyag végén egyébként egy, a témában érdekelt több tucat szervezet listája található.

A húsz kérdést tartalmazó kérdőív egyfelől zárt (igen-nem, nem tudja a választ), másfelől annyiban nyitott, hogy mindegy kérdésnél hagytak helyet, hogy a válaszadó szabadon is kifejtse a véleményét. A kérdőív beküldésére három hónap áll rendelkezésre.

Ami pedig az adatvédelmet illeti: a polgár, vagy a véleményt kialakító egyesület hozzájárulhat ahhoz, hogy álláspontja a honlapon megjelenjen, de ezt meg is tagadhatja. A honlapon elérhető a konzultációt koordináló személy elérhetősége is (email, telefonszám).

Végezetül, érdemes mérlegelni ennek a kérdőívnek a hasznát és hátrányát. Az biztos, hogy a kérdőív lehetőséget biztosít arra, hogy a válaszadó a kérdés összetettségével szembesüljön, ne pusztán fekete-fehér alapon, vagy érzelmi-indulati alapállásból közelítsen a kérdéshez. Ugyanakkor ez komolyabb szellemi erőfeszítéseket is igényel a polgároktól, és lehet olyan érdeklődő is, aki visszaretten a több tucat oldalas anyagtól. Kétségtelen előnye viszont (és ebben igazat adhatunk a miniszteriális előszónak), hogy a kormány már a jogszabály-előkészítés szakaszában, azaz a sokféle véleménye beérkezése folyamatában szembesülhet a szabályozandó terület érdekcsoportjaival, a lehetséges buktatókkal, és nem például törvény végszavazása előtt, ami igencsak megesett mostanában a meglehetősen hajszolt magyar törvényhozás idején.

Egy biztos: Az MPK honlapján már két éve megjelent elemzésemben kifejtett e-népszuverenitásnak (a polgárok bevonása a kormányzásba az interneten keresztül) egy izgalmas példája a mostani skót kezdeményezés. Érdemes volna megfontolni Magyarországon is.

 
Nemsokára tíz éve, hogy miután két repülő becsapódott a New York-i ikertornyokba, azok addig elképzelhetetlen módon, katasztrófafilm-szerűen, élő adásban a világ szeme láttára összecsuklottak. Mindenki emlékszik, hol volt abban a pillanatban. Ha tíz év távlatában arra vagyunk kíváncsiak, hogyan változtatta meg mindnyájunk életét ez az esemény, legalább három szempontból érdemes megvizsgálni a hatásokat. Először is világpolitikai, másodsorban az amerikaiak –  különösen a New Yorkiak – szemszögéből, és nem utolsósorban abból az aspektusból, hogy miként viszonyulunk kollektív történelmünkhöz, emlékeinkhez. Ugyanis e három elem jellemzőinek szerencsés együttállásának köszönhetően az idei kerek évforduló már a továbblépés időszakát fogja fémjelezni Amerika számára.

2001. szeptember 11-ének reggelén egy maréknyi terrorista tette örökre megváltoztatta a világ menetét. Elindított két háborút, és előhívott számos olyan nemkívánatos jelenséget is, mint például az amerikai muzulmánok diszkriminációja. Egy magabiztos, nyitott országot gyanakvóvá és bezárkózottá tett a külvilággal szemben. Mégis, ideológiailag megerősítette Amerikában mindazt, ami lényegét adja, és ami miatt – számos hibája mellett – mindig érdemes odafigyelni rá. Ha lehet, még erősebbé vált a demokrácia, a szabadság és az összetartozás kultusza.  Az Egyesült Államok mára azonban belefáradt a George W. Bush nevével fémjelzett „terrorizmus elleni háború”-ba. A gazdasági válság árnyékában, és a 2012-es választási kampány elején, a végleges kivonulás Afganisztánból és Irakból egyre inkább presztízskérdéssé válik Barack Obamának. Külpolitikailag Amerika várhatóan hosszú időre visszahúzódik csigaházába, és önmagára koncentrál. Oszama bin Laden halálával sokan úgy érezték, hogy végre lezárult ez a korszak Amerika életében. Nem véletlenül vonultak, szokatlan módon utcára az amerikaiak örömükben. A gonosz szimbólumának megsemmisülésével, nem csak a politikai, hanem a személyes továbblépés is lehetővé vált.

Párhuzamosan a politikai lezárással, igény van a lelki megnyugvásra is. Az eseményektől való távolodással egyre átfogóbban, mélyebben próbálták bemutatni és értelmezni Amerikában ennek a tíz évnek a hatását az egyének és a közösség szempontjából. Az áldozatok, a túlélők, a mentésben és helyreállításban segédkezők, és családtagjaik szemszögéből, akiknek élethosszig tartó lelki és fizikai traumát okozott az esemény. Gyakorlatilag nincs olyan ember New Yorkban, akit nem érintett volna valamilyen módon az ikertornyok ellen elkövetett merénylet. Mindenki ismer valakit, aki megsérült vagy meghalt, mindenkinek van személyes története arról a napról. „Hol voltál abban a pillanatban? Emlékszel mi éreztél?” Ilyen és hasonló kérdésekre kíváncsiak a hírportálok, a közösségi oldalak, és az emberek tömegesen osztják meg emlékeiket. Több mint 25 millió honlap jött létre e célból eddig. Eközben a törmelék helye az évek során átadta a terepet a tervezésnek és az építésnek. Ma már Manhattan látképe egész másként fest, mint pár éve, amikor ordító módon kongott a World Trade Center két tornyának hiányától. A Freedom Towers nevű új épület látványosan nő ki a földből, és ez az örökké optimista New Yorkiak számára a városban tátongó sebhely beforrását jelenti. Idén nyílik meg az áldozatok nevét őrző 9/11 emlékmű, és jövőre átadják az emlékezésre és oktatásra egyaránt szolgáló múzeumot. Az amerikaiak ugyanis nem felejtkeznek meg a jövő generációiról sem. Tíz évvel az eseményeket követően számos oktatási program, ismeretterjesztő könyv létezik, ami segít a szülőknek és a tanároknak, az ismeretek átadásában, elmagyarázásában és nem utolsó sorban a toleranciára, demokráciára való nevelésben. Ez rávilágít arra, hogyan kezelik közös történelmüket, emlékeiket, miként osztoznak rajtuk, miként dolgozzák fel közös traumáikat.

Amerikában már az emlékezés, és a szembenézés technikájának gondolati gazdagsága is döbbenetes. Rájöttek ugyanis arra, hogy a kommunikáció és a technológia annyit változott az utóbbi tíz évben, hogy korábban sosem látott módon tudják megosztani az emberek egymással érzéseiket, gondolataikat a tragédiáról. Hihetetlen, de még 2001-ben sem létezett a Twitter, a Facebook vagy a Youtube. Mára segítségükkel olyan csoportok is megnyilvánulhatnak, amelyek korábban nem adhattak hangot nézeteiknek. Ilyen például a Sikh Coalition kezdeményezése, ami arra kéri a muzulmán, szikh, ázsiai és arab amerikai közösségeket, hogy osszák meg, milyen támadásoknak, diszkriminációnak voltak kitéve szeptember 11-e kapcsán. Tíz évvel az eseményeket követően már a „sötét”, kellemetlen oldalával is foglalkoznak a történteknek. Amerikában ugyanis van egy alulról szerveződő társadalmi közeg, ami létrehoz ilyen egyéni érdekképviseleteket, és van a hajlam a történelem megvitatására, illetve arra, hogy közösen jobban megértsék, mi, miért történt velük. Amerika ma már nem csak a terrortámadások közvetlen érintettjeire emlékszik, hanem az azt követő félelem áldozatira is. Ez élesen szemben áll a hazai történelem „kibeszéletlenségének” kultúrájával. Amikor nézem Amerika emlékezését, és lassú ébredését tíz éves (rém)álmából folyton folyvást ezek a folyamatok nyűgöznek le. Ők valahogy mindenből tanulnak, a legnagyobb tragédiákból is megerősödve állnak talpra és mennek tovább, beépítve a kollektív bölcsességbe a tapasztalataikat.

15 fővel indul Lipóton az újra indított alsó tagozatos iskola. Ráadásul kéttannyelvű (angol-magyar). Lipót egy nagyon kellemes üdülőfalu a Szigetközben. 30 millió kormányzati pályázati pénzt nyertek, és 9 millió önerőt raktak hozzá, hogy ez megvalósulhasson. Ide ment Hoffmann Rózsa a nemzeti tanévnyitóra, és a tanulás fontosságáról beszélt. Ugyanakkor a Lipótmező a hazai szlengben a bolondokháza alternatívája is, s ezúttal is vannak kérdések.

1. A Fidesz korábban az iskolabezárások ellen kampányolt. Hány eredményt is tudunk országosan felmutatni a visszacsinálásra? (15 kisdiák 4 tanár kezdi okítani, ez általános az országban?)
2. A lipótiak ha már kéttannyelvűt indítottak miért nem a németet vagy a szlovákot választották? Azt hiszik, hogy az angol a világnyelv, és ezt helyeselni fogja a kormány?
3. Ha az angol kéttannyelvű iskolák a nemzeti felemelkedés és a hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségét szolgálja, miért rebesgetik folyvást, hogy a kéttannyelvű iskolák közül az angol-magyar állami finanszírozását kívánják legelőször beszüntetni?

Miközben a kormány egy kéttannyelvű iskolát választott a megnyitó helyszínéül, az ország más részeiben ilyen iskolákban a szülők kezdenek szervezkedni, hogy megmaradhassanak ezek az inézmények. (Gyerekeim ilyenbe járnak, innen tudok a pánikról.) Az angol könyveket a szülőknek kell megvenni – tehát messze nem egy olcsó mulatság – de az iskolában kötelezően foglalkoztatott angol nyelvi lektort az állam fizeti. Ezt a fizetést kívánják megspórolni, s valamilyen ideológiai köntösben igazolni a bezárást – filozófálnak a szülők.

Normálisak ezek a szülők? Vagy csak rémhíreket terjesztenek? Normális Lipót polgármestere, hogy pont ilyen iskolába vágta a fejszéjét? Normális a kormány, hogy pont egy ilyen helyre megy évet nyitni, ha egyszer épp a bezáratás a szándéka?

Egy kicsit ismerem a Szigetközt, Kisbokdak, Püski, Dunaremete, Lipót régóta a helyi buszjárattal utaztatja a gyerekeket egy helyre. Valamikor én is itt döcögtem Püski felé, vagy ha jobb idő volt tekertem a biciklimmel. Ha most lennék gyerek és ott élnék, remélhetően Lipót felé döcögnék, a térség elit kéttannyelvű iskolája felé.

Hoffmann Rózsa az államosításról beszélt a megnyitón, de akkor milyen beleszólása lesz az iskolába Lipót polgármesterének, aki úgy véli, a térségben lakók ilyen iskolára vágytak. Mennyivel lesz jobb, ha államosítják, elveszik az önkormányzattól a fenntartást, vagy épp megszüntetik a kéttannyelvűséget? Egyáltalán semmit sem értek, de jó jel, hogy a lipótiak nem akarják megérteni a világot, hanem teszik a dolguk. Most vagy ők normálisak egyedül, és mindenki más hülye, vagy fordítva.

A világ egyik legnagyobb egy főre jutó GDP-jével Norvégia a nyugati jólét mintaállama lett, hatalmas olaj- és földgázvagyonának köszönhetően. Melyet egyedülálló módon nem majd’ kilométer magas, üresen álló felhőkarcolókra költöttek, de nem is építettek fenyőfa alakú zúzottkő-szigetet a fjordok mellé, hanem elképesztő politikai és civil kontroll mellett a jövő norvég generációinak jólétének biztosítására fektettek be, gondolva azokra az időkre is, mikorra elfogy a fekete és kék arany. Ám ennek a csipkerózsika-álomnak múlt hét pénteken vége szakadt. A nyár idusán beköszöntött az ősz, Oslo utcáin az emberek fázósan húzzák össze kabátjukat, és kérdőn pillantanak egymásra, mintha bárki is tudná a választ arra az egy kérdésre. Utoya szigete pedig vélhetően örökre üres marad, mementójaként egy fanatikus elme tombolásának.

Anders Breivik tettére könnyebb jelzőket találni, mint választ a mögötte feszülő egyetlen kérdésre: miért? Valóban olyan egyszerű lenne, és egy elmebeteg magányos ámokfutásáról van szó, vagy vannak más tényezők is mögötte, melyekre mindenképpen érdemes a jövőben odafigyelni? Nem illik-e jobban rá az, hogy terrorista, mint az, hogy őrült? Az elmúlt héten született publikációk, interjúk és bejegyzések elképesztően széles spektrumát adják a különböző forgatókönyveknek, melyek egy része – finom szólva is – badarság, így nem árt összefésülni azokat a szálakat, melyek reális válasszal szolgálhatnak.

Azon túl, hogy tucatnyi országgal egyetemben hazánkat is megemlíti Breivik 1500 oldalas hitvallásában, itthon a legnagyobb érdeklődést az elkövető nézetei váltották ki. Egyesek a baloldalon egészen odáig vetemedtek, hogy a radikális jobboldali szavazók (értsd: Jobbik), és a Breivik által képviselt értékrend között párhuzamot vontak, mely jogos felháborodást váltott ki a szélsőjobbon, és azt hiszem nem is szorul magyarázatra, miért. Emlékezzünk vissza Timothy McVeigh-re, az 1995-ös oklahomai merénylőre, akinek lelkén 168 ember élete szárad: alig egy éve hozta nyilvánosságra az MSNBC a robbantó „posztumusz üzenetét”, és a riporternő gyakorlatilag párhuzamot vont McVeigh elméletei, és a teadélutánokat tartó Tea Party céljai között, ami hatalmas felháborodást váltott ki az USA-ban.  De megjelentek itthon olyan hírek is, melyek arról szóltak, hogy Breiviknek a mészárlás volt a „B-terv”, és azért választotta végül, mert hitelválságba került, és nem maradt pénze a „humánusabb A-tervre” (ahol inkább a nézetek terjesztésén, és nem az emberölésen volt a hangsúly). Azért egészen elképesztő a hír mögött sejlő párhuzam, amit próbáltam is értelmezni. Mire gondoltak itt a szerkesztők, akik sorban leközölték a hírt, hogy a mostani hitelválság az egyik okozója Breivik tettének? Esetleg arra, hogy a következő egy évben Magyarországon utcára kerülő tízezer lakáshiteles mindegyike egy potenciális ámokfutó? Ugyanis egy ilyen hírnek magyarázat nélkül csak annyi értelme van, hogy az emberekben tovább osztódnak a megválaszolatlan kérdések, vagy netán ötleteket is generál. Nem, a hitelválság semmiképpen sem tehető felelőssé, ahogyan arra is igen kicsi esély van, hogy egy frankhiteles, aki alól kirántották a talajt, rögtön fegyver után néz a piacon.

Valószínűleg Breivik az önjáró próféta típus, és jó eséllyel egyáltalán nem őrült, legalábbis klinikai értelemben véve. Mindaz, ahogyan végrehajtotta tettét, ellene szól az elmebeteg teóriának: egyáltalán nem labilis alkat; évekre előre kitervelte, és szisztematikusan hajtotta végre a merényletet; nem lett öngyilkos, és nem is provokálta ki, hogy a kommandósok lelőjék, így vélhetően ugyanilyen szisztematikusan megtervezett forgatókönyve van a perre, és a börtönévekre is. Lehetne még sorolni az okokat, de leginkább a merénylet végrehajtási módja az, ami hűen követi a terroristák által használt metodikát: egy elterelő robbantás, mellyel leköti a hatóságok figyelmét, majd a valódi merényletet egy nem túl távoli, és szimbolikus helyen hajtja végre, a lehető legsokkolóbb módon. Természetesen nevezhetjük az összes terroristát őrültnek, de ezzel nem kerülünk közelebb a válaszhoz a miértre.

Ami pedig – a kioltott életeken túl -  a leginkább sokkolhatja a norvégokat, az eddigi magabiztosság és biztonságérzet elvesztése. Mert ugyan ki ne tudna a saját tág ismeretségi köréből (akár itthon) felmutatni egy-egy különc alakot, akinek netán mérsékelten antiszociális, a világképe közepesen radikális (legalábbis amit kifelé közvetít), és magának való fazon? Ennek a pszichológiának a hatását pedig nem érdemes lebecsülni. Egy átlag palesztin vagy iraki biztosan tud egy ismerőst mutatni, aki a nézetei, vallásossága vagy befolyásolhatósága okán potenciális terroristává válhat, ezzel később akár stigmatizálva őt magát, a társadalmi osztályát vagy származását, és ezzel együtt élnek évtizedek óta. Ahogyan azzal is, hogy bármikor terrorista cselekmény áldozataivá válhatnak. Mikor 911, a madridi- vagy londoni robbantások után realizálódott a nyugati féltekén, hogy mindenki potenciális, és könnyű célpont, úgy most ébrednek rá az emberek, hogy a terrorista ugyanúgy köztünk élhet, és nem jól felismerhető, nem jár turbánban és hosszú szakállal, és úgy általában hasonlóan öltözködik, beszél és viselkedik, mint a nagy átlag. Ez a tudat pedig egy hatalmas űrt hagy a biztonságérzetünkben, amit jól igazol a kezdeti megrökönyödés után tapasztalható felelős-keresés is.

Ugyanis mikor azt kérjük számon a nemzetbiztonsági szolgálatokon, hogy a miért nem kapcsolták le időben Breiviket, akkor nagyjából a lehetetlent várjuk el. Ugyan milyen jelek alapján kellett volna látókörbe kerülnie Breiviknek? Mert vásárolt nagy tételben műtrágyát? Ezen az alapon Magyarországon több tucat gazdát zárhatnánk börtönbe. Vagy mert érdeklődött a fegyverek iránt? Máris megtöltöttünk pár száz rabomobilt. Netán a radikális nézeteiért? És még lehetne sorolni a kérdéseket számolatlanul. Nem sajnáltatni szeretném a szolgálatokat, elvégre az a dolguk, hogy olyat is tudjanak, amit mi nem, és olyat oldjanak meg, amire mi nem vagyunk képesek. De a Breivik-féle terrorista szinte kiszűrhetetlennek tűnik, és vélhetően új biztonságpolitikai metodikák kidolgozását is elindítja. Proaktivitást várni reaktivitás helyett, egy eddig kvázi ismeretlen biztonsági kihívásra pedig egyenlő a lehetetlennel.

A jövő még homályosabb az ügyben, mint a jelen, de vélhetően nagyobb lesz a hatása az európai biztonságpolitikára, bevándorlásügyre és külkapcsolatokra, mint bármely, magányosan elkövetett merényletnek valaha. Talán nem fogja elérni a már említett Al-Kaida merényletek hatását, de bizonyosan megváltoztatja a terrorizmusról alkotott, elmúlt tíz évben igencsak egysíkú doktrínát, mely szinte csak és kizárólag az iszlám terrorizmussal foglalkozott, mint potenciális veszélyforrással. Realizálnunk kell, hogy a fundamentalizmus mindenkire nézve veszélyeket rejt, függetlenül attól, mely irányzatot képviseli. S bár Breivik tárgyalásának zárttá tétele (és várható teljes titkosítása) nagyon helyesen éppen eme nézetek terjedését gátolja, azért kifejezném abbéli reményemet, hogy ez nem struccpolitika, hanem megfontoltság, és képesek leszünk tanulni ebből az esetből is, hogy a jövőben esetleg életeket menthessünk ezáltal, és nem csak a feledést szolgálja.

Valóságos ígéretdömping hangzott el a minap Tusnádfürdőn Csányi Sándor MLSZ elnök, OTP vezér, Kubatov Gábor Fradi elnök, Fidesz pártigazgató, illetve Deutsch Tamás MTK elnök, Fidesz EP képviselő részéről a magyar foci megújításával kapcsolatban: új pályákat, stadiont, világversenyeken résztvevő válogatottat ígértek néhány éven belül.

Úgy tűnik, a jobboldali politikai kurzus tényleg a szívén viseli a sportág fejlődését, amelyért a futballdrukker ilyenkor természetesen lelkesedik, ugyanakkor ebbe az örömbe némi üröm is vegyül. Az hagyján, hogy a jelenlegi valóságnak sok köze nincsen az ígéretekhez: négy nappal ezelőtt a Paks kivételével az összes magyar csapat búcsúzott az európai kupaporondról, tulajdonképpen azelőtt, hogy azok érdemi szakasza elkezdődött volna. A foci és a politika furcsa magyar szimbiózisa azonban méginkább felvet az emberben néhány kérdőjelet.

A miniszterelnök nagy Videoton drukker, a csapat felcsúti utánpótlásbázisának létrehozásában döntő szerepe volt és annak jelenleg is tiszteletbeli elnöke. Legidősebb fiának – Gáspárnak – a hétvégén kínált az egyesület profi szerződést. A klubba- magyar szinten – iszonyatos pénzeket öltek az elmúlt években, de még így is csak átlagosan 3-4000 nézőjük van. A gazdálkodásuk mégis 1,3 milliárdos többletet mutatott az elmúlt évben, ami eléggé érthetetlen. Hiszen a nézőszám alacsony a jegyek nem túl drágák, viszont jó néhány magyar szinten sztárnak számító focistát igazoltak és állják a bérüket. A 2011-es bajnokcsapat fő mezszponzora az a MOL, ahol a magyar állam jelentős tulajdonrészt vásárolt. A bajnokságot idéntől egyébként OTP Ligának hívják, amelynek elnöke a már emlegetett Csányi Sándor, míg a prominens jobboldali politikusok egyéb klubokban betöltött szerepéről már ejtettünk szót. (A Tusnádfürdőn egyébként nem előadó Kósa Lajos a debreceni csapat életében játszik fontos szerepet.)

Eddig is meglehetősen érdekes, ugyanakkor vállalható a történet, hiszen társadalmi munkában bárki tevékenykedhet sportvezetőként, illetve a tőkeerős cégek bevonása valóban segít a sportág presztízsének visszaszerzésében. A dolog az elmúlt két hétben azonban furcsa fordulatot vett. A már említett nemzetközi meccseken a Vidi mellett a Paks, a Kecskemét és a Fradi képviselte hazánkat. Egyetlen csapat mérkőzését adta a tévé, a Videotonét. Sőt a visszavágót nem egy kereskedelmi csatorna, hanem az MTV tűzte műsorra, úgy, hogy a többiekéből egy percet sem láthatott a szurkoló. A négy kupacsapatunk elvileg bajnokit játszott volna az elmúlt hétvégén, viszont mindannyian halasztási kérelmet nyújtottak be, az utazás és a megterhelő versenynaptár miatt. Ezeket egy kivétellel elutasította az MLSZ, holott a többieknek Norvégiába, illetve Kazahsztánba kellett utazni, míg a halasztást megkapó Fehérvár csak Ausztriába ment. A szurkolói fórumok alapján ez meglehetősen rosszul esett a Paks, Kecskemét, Fradi drukkereknek – őszintén szólva meg lehet érteni őket.

Mégsem követhetjük el azt a hibát, hogy a drukkerekhez hasonlóan személyesen Orbán Viktort tesszük felelőssé a székesfehérvári klub kivételes helyzetéért, vagy ha az élsport támogatásában az ötvenes évek gyakorlatát akarjuk belelátni. Hiszen a foci és a politika számos esetben szorosan összekapcsolódik Nyugat-Európában is egymással, és itt nem feltétlenül kell Berlusconi és a Milan példájára utalnunk. A Barcelona például mindig is a Katalán autonómiát, sőt a baloldaliságot jelenítette meg a keresztény-konzervatív, központosító spanyol Franco ellen. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a jobboldali kurzus szívesen avatkozik a foci világába, amelyet nem minden esetben járnak pozitív következményekkel. Mintha a labdarúgó szövetség túlbuzgó hivatalnokai, vagy a televíziók szerkesztői túlságosan is ki akarnák szolgálni az igényeket, így aztán gyakran sérülnek a méltányosság és az igazságosság szempontjai. Márpedig, ha valami tényleg közös a politikában és a fociban az a „fair play” szellemisége és az ellenfél tisztelete, jó lenne, ha a nagy ígérgetések között a prominensek erről sem feledkeznének meg.