A Hont-Orbán interjú és a rá érkező reakciók nagyon sokat árultak el arról, hogy milyen problémái vannak a magyar demokráciának. Ezeket tárja fel Rajnai Gergely blogbejegyzése.

A minapi Hont-Orbán interjú viszonylag nagy vizet kavart az ünnepek előtt. Nem is elsősorban azért, ami elhangzott, hanem az, hogy egyáltalán megtörtént. A miniszterelnök nagyon ritkán nyilatkozik nem kormánypárti médiumoknak, ezért ez különleges eseménynek tűnik, és a média is a lépés stratégiai okát keresi főleg. Mindeközben elsikkad az a szempont, hogy egyáltalán miért hírértékű az, hogy egy élvonalbeli politikus interjút ad a „másik oldalnak”. Ez a tünet önmagában érdekesebb, mint szinte bármi, ami egy interjúban elhangozhat.

A reakciók többsége (különösen az ellenzéki oldalon) legfőképpen azt a tanulságot vonta le az interjúból, hogy Hont András is végleg kormánypártivá vált. Eddig is gyanakvó volt vele az ellenzéki közvélemény, de az, hogy Orbán Viktor szóba állt vele, sokak számára végső bizonyítékként szolgált arra, hogy ő is tulajdonképpen a Fideszhez sorolandó, sőt, akár maga Rogán Antal fizeti.

Nem is az a lényeg, hogy ennek az állításnak van-e valóságtartalma, a lényeg az, hogy egy magyar közéletet követő, nem kormányhű polgár számára ez a konzekvencia evidens. Először érdemes azt megfejteni, hogy miért pont erre jut az ellenzéki közvélemény. Alapvetően ennek két oka van. Az első, hogy a miniszterelnök szinte kizárólag baráti médiumoknak ad interjút. Külföldön és sajtótájékoztatókon néha-néha előfordul, hogy vele kifejezetten kritikus riportereknek is nyilatkozik, de idehaza ez évtizedes távlatban is példátlan. Ez arra kondicionálja a közönséget, hogy ha riportert lát Orbán Viktorral szemben, azt kormánypártinak nézze, hiszen másnak nem ad interjút. Akárkinek is nyilatkozik, az csak kormánypárti lehet; most Hont András ül ott, tehát ő is fideszes. Így a megállapítás az interjú tartalmától független, már annak létrejötte is igazolja, hogy Hont nem ellenzéki vagy független.

Ennél az oknál érdemes elidőznünk, mert a magyar közbeszéd egy hatalmas problémájára mutat rá, ami ráadásul illeszkedik egy nemzetközi trendbe. A két oldal egyszerűen nem áll szóba egymással. Lehet hibáztatni egyiket vagy másikat ezért, de tény, hogy egyrészt a legtöbb médiumot már a nézők is besorolják bal- vagy jobboldalra, és minden politikus csak a saját besorolású médiumába halandó bemenni. A függetlenség lehetősége megszűnt: ha valaki képes szóba állni a másik oldallal, a saját oldala fordul ellene, és kénytelen-kelletlen átsorolódik a túloldalra. Tehát tulajdonképpen lehetetlen megvalósítani az oldalak közötti párbeszédet, mert amint az egyik tábor tagja a másik irányába kezet nyújt, sajátjai tagadják ki soraikból.

A másik ok, ami miatt Hontot az interjú miatt a kormányoldalhoz sorolja a közvélemény, az az interjú hangneme. Bár előkerültek olyan, a Fideszre nézve kínosabb témák, amik a legtöbb „baráti” interjúban nem, vagy csak nagyon ritkán jönnek szóba, összességében nem mondhatjuk azt, hogy „felkérdezés” lett volna, nem érződött az, hogy Hont András alapvetően elítéli az interjúalanyát, sőt, sokszor inkább egyetértett vele, és nem volt kirívóan agresszív. Az ellenzéki elvárás pedig az lett volna, hogy Hont a lehető legkritikusabban „szedje szét” a miniszterelnököt, olvassa rá az összes létező kritikát, terelő és homályos válaszait pedig ne hagyja annyiban. Az interjú szerepe tehát az lett volna, hogy Orbán „lelepleződjön”. Mivel Hont nem törekedett erre, ezért világos, hogy a kormány érdekeit szolgálja – így az ellenzéki közvélemény.

Ez az érvelés természetesen nem alaptalan. A ritka esetekben, amikor ellenzéki politikusokat kormánypárti médium kérdezhet vagy kormánypárti politikusok szerepelnek ellenzéki orgánumokban, rendszerint kölcsönös támadások jellemzik az interjúkat. A kérdező megpróbálja kínos helyzetbe hozni a politikust, az interjúalany pedig folyamatosan hitelteleníteni próbálja az adott sajtóterméket vagy újságírót. Véletlenül sem cél egymás megértése, hiszen azzal (a fenti logikának megfelelően) át is sorolódnának a másik oldalra. Ha egy újságíró vagy politikus nem akar kikerülni a saját táborából, a rivális oldalt keményen támadnia kell. Így kerülheti el egyedül, hogy a fent említett első ok révén már azért elítéljék, mert szóba állt a túloldalt képviselőkkel.

Ez talán még aggasztóbb jelenség, mint az első. Ez alapján ma már az interjúkra is politikai fegyverként tekint mindkét oldal. Sem az riporter, sem a riportalany nem lehet valóban érdeklődő vagy őszinte; minden kérdés és válasz a saját párt erősödését és a riválisok gyengülését kell szolgálja. Nem elég, hogy a média és a politikusok így állnak hozzá a kérdésekhez, de már a közönség is arra van szocializálva, hogy így értelmezzen interjúkat: kinek kedvezhet egy adott megszólalás, mi lehet a mögöttes stratégiai cél. Amennyiben véletlenül valaki (akár a kérdező, akár a kérdezett, akár mindkettő) legalább időlegesen vagy részben kilép ebből a logikából, akkor ezt gyanakvás övezi, és a kérdések vagy közlések jelentésének feltárása helyett azonnal tágabb politikai stratégiai elemzés következik, aminek az eredménye valami olyasmi lesz, mint most: vagy a riportalanyt, vagy a riportert (ezúttal utóbbit) kitagadja a saját oldala.

Ez a helyzet semmiképpen sem egészséges, és természetesen egy hosszú folyamat vezetett ide, így nem lesz egyszerű javítani rajta. Ami viszont biztos:

Rajnai Gergely