A 18. században népszerű volt az elmélet, amely Hellasz és Róma mintájára képzelte el az államok sorsát. Nem meglepő módon a független köztársaságot alapító észak-amerikai elit egy görög és latin műveltségű értelmiségi réteg volt, és ebből következően a két antik mediterrán kultúra jelentette számukra a politikai példatárat. Mondhatni, egy receptkönyvként forgatták az ókori szerzőket. A köztársasági történetírás hatott rájuk, amely szerint az államok addig képesek megőrizni a politikai és kormányzati rendszerüket, amíg a területük kicsi, és az erkölcsök tiszták. A hódítás révén jön a hübrisz, a gőg, az idegen szokások behurcolása dekadenciához vezet, a katonaságot adó szabad paraszti réteg lesüllyed, a polgárság elpuhul, a kormányzati rendszer is elkezd korrumpálódni, és végül bekövetkezik az, hogy valaki, egy önjelölt Julius Caesar megdönti a szétkorhadt köztársasági rendszert. A 19. század végén is féltek ettől. Nem véletlen, hogy ekkor sok amerikai tárgyú disztópia és Róma-regény jelent meg az Egyesült Államokban. Bármely furcsa, ezeknek van üzenete a jelen számára.

1880-ban Lewis Wallace tábornok, polgárháborús veterán, Új-Mexikó kormányzója megjelentette második regényét. A címe: Ben Hur, avagy egy történet Krisztusról. A korszakban több ókori Róma tárgyú regény jelent meg az Egyesült Államokban, a Ben Hur csak egy volt közülük, s a mozgókép gondoskodott arról, hogy a történet népszerű maradjon (négyszer filmesítették meg, a leghíresebb a William Wyler rendezte, és Charlton Heston főszereplésével készült 1959-es földolgozás, amely 12 Oscar-díjat zsebelt be, köztük a legjobb filmzenének járót, amellyel a magyar származású Rózsa Miklós zeneszerzőt jutalmazták).

Okkal tehetjük fel a kérdést, mit jelentett Róma a századvégi Amerikában, olyannyira, hogy rengeteg regény jelent meg az ókori római történelemről, a Ben Hur csak egy volt ezek között (bár a filmek miatt a legismertebb), és Wallace könyve éveken át vezette a bestsellerlistát. Az amerikaiak előszeretettel tekintették magukat Róma örökösének, ami kifejeződik a korszak középületein (ld. a Capitolium, Fehér Ház, Harvard Egyetem, Pennsylvaniai Állami Könyvtár), olyannyira, hogy sokan egyenesen az USA „pogány" (ti. kereszténység előtti római) alapjairól beszéltek, mások, mint George Tucker filozófus, pedig azt írták, hogy a klasszicizmus fejezi ki az amerikai demokrácia lényegét, ez a hűvös, mértéktartó, fegyelmezett formákat kedvelő stílusirányzat az amerikai népléleknek legmegfelelőbb stílus. Érdekes, hogy, ellenhatásként, a 19. század végén a szecesszió terjedt el a észak-amerikai nagyvárosokban. Az angol és skót közvetítésű szecessziót amerikai földön Gothic style-nak (gótikus stílusnak) nevezték. Egyfajta lázadás volt ez a szabályos formákat, a mértéktartást kedvelő klasszicizmus ellen, de mindkettő a „pogány” örökséghez kötődik, csak immár Róma helyett a ködös és sötét germán és kelta-skót világhoz.

Másrészt az amerikaiak köztársaságot alapítottak, megszabadulva a királyságtól, pont úgy, mint Rómában. George Washington, Thomas Jefferson, Benjamin Franklin és a többi „alapító atya” a görög és római műveltségen nevelkedett, és, hasonlóan koruk embereihez, analógiákban gondolkoztak. Nem véletlenül igyekeztek erős fékekkel és ellensúlyokkal körülbástyázni a végrehajtó hatalmat. Féltek attól, hogy ahogyan Rómában, előbb-utóbb az Egyesült Államokban egy önjelölt Sulla, Julius Caesar és Augustus lép fel, akik a személyes népszerűséget és a „haza veszélyben van” érzületét kihasználva, aláássák a köztársaság államrendjét. Időről időre fölmerült a kérdés, különösen akkor, amikor a végrehajtó hatalom jogköre kiszélesedett: vajon nem az lesz-e az USA sorsa, mint Rómáé, hogy a terjeszkedés és az erkölcsök romlása révén a birodalom elkezd hanyatlani, jön a dekadencia kora, és előbb-utóbb beköszönt az oligarchia uralma, majd a leplezett diktatúra, végül a nyílt egyeduralom. Az 1830-as években Andrew Jacksont vádolták diktatúrára törekvéssel, az 1860-as években Abraham Lincolnt (és nemcsak Délen!), illetve a déli tagállamokban szimultán Jefferson Davist. Jellemző módon a karikatúrákon koronával, jogarral ábrázolták mind Jacksont, mind Lincolnt és Davist, gúnyrajzok és gúnyversek tömkelege született a fenti személyek állítólagos diktatórikus és monarchia-alapítási vágyáról. Az antik példák a rabszolgaság megítélésénél is szerepet kaptak: déli szerzők egy könyvtárnyit írtak össze arról, hogy a rabszolgaság összefér a demokráciával, mi több, nélkülözhetetlen alapja, és utaltak a Periklész kori Athénra meg a köztársasági Rómára.

A 19. század végén szürke, átlagos elnökök jöttek. Ekkor az amerikai társadalom nem az elnöki hatalom túlzásaitól, hanem az oligarchia kialakulásától tartott (ti. Vanderbilt, Rockefeller, Morgan és az ún. „rablóbárók”), és az ekkor színre lépő reformmozgalmak éppen az erős törvényhozásban láttak védelmet az oligarchiával szemben. A századforduló körüli években sok amerikai úgy érezte, hogy a politika mindinkább kirakat, és a pénz uralkodik, s ebben párhuzamot vontak a késő köztársaság Rómájával. A félelem mögött az a 19. századi történelemszemlélet húzódott meg, hogy minden civilizáció egyetlen utat jár be. Ha Róma nem kerülhette el sorsát, akkor a fiatalabb Egyesült Államok sem, vélték sokan. Tehát minél előbb ki kell tolni ennek a fenyegető perspektívának a bekövetkezését. Talán ez a kérdésfeltevés okozta a Ben Hur nagy sikerét, olyannyira, hogy bestseller lett az USA-ban, elhomályosítva Wallace egyéb műveit (maga nem volt elégedett a regényével). A Róma-történet a lassan diadalmaskodó őskereszténységgel rezonált a korhangulatra, amikor sokan egy új eszmétől, a testvériség és egyenlőség eszméjének terjedésétől várták az elpuhult oligarchia uralmának megdöntését, akár a populizmus, akár később a szocializmus révén. Ezért párhuzamba állítható a Ben Hur olyan művekkel, mint az Óz, a nagy varázsló (amely csak felszínen meseregény) vagy Jack London Vaspatája, vagy Ignatius Donnelly Caesar oszlopa című regénye. Ha pedig a Róma-tematika filmes ábrázolásaira gondolunk, olyan alkotásokra gondolhatunk, mint a Spartacus, a Római Birodalom bukása vagy a Gladiátor. Utóbbi két alkotás egyébként egy zsarnoki uralkodó, Commodus uralkodásáról szól.

Eddig az Egyesült Államok minden válságot túlélt. A köztársaság államrendje fennmaradt, de azon az áron, hogy a szövetségi kormányzat és vele az elnöki hatalom mindinkább növekedett. Ma a föderalizmus és a szövetségi kormányzat hatalma körüli vita az amerikai közélet fő tengelye. Donald Trump sokak számára azért népszerű, mert a föderalizmus védelmezőjét látják benne, az ellenoldal viszont éppen benne véli felfedezni a patás Julius Caesart (ha éppen nem Caligulát és Commodust!), aki a népszerűséget hajszolva, az oligarchia-ellenes jelszavakat meglovagolva, és az oligarchiát a Demokrata Párttal és az ún. mélyállammal azonosítva megdönti a kormányzati rendszert. Akármi is lesz a végkifejlet, akárki kerül a Fehér Házba, a Róma-metafora nem tűnik el az amerikai politikai szótárból.

Paár Ádám