1989 körül mindenki (a Fidesz az elsők között) kiállt a szabadságért és a szabad emberek országáért. Manapság itt jár-e még köztünk a szabadság múzsája? Csizmadia Ervin blogbejegyzése.

„Az a feladatunk, hogy most, a diktatúra bomlása idején, elgondoljunk egy szabad társadalmat, amelyben szabad emberek élnek” – olvashatjuk a Fidesz 1989 októberében kiadott programjában, és nincs okunk vitatkozni ezzel a megállapítással. A rendszerváltás időszakában persze nem csak a Fidesz mondott nagyon szépeket a szabadságról, hanem szinte mindenki. A szabadság volt azoknak az éveknek az egyik fő jelszava, hogy aztán pár év múltán ez a szép fogalom feledésbe merüljön, és a mai napig legfeljebb emlékfoszlányokban jöjjön elő.

Pedig akkoriban nagyjából együtt volt a demokratikus átmenet két eleme: az intézményi és az emberi oldal. Az előbbi azt jelentette, hogy a diktatúra porladó intézményei helyébe létre kell hozni új intézményeket, és ezek egy idő után szokásszerűvé és rutinszerűvé válnak. Az utóbbi pedig azt, hogy a kádári alattvalók tömege helyett megjelenik a társadalom, a szabad emberek tagolt tömege, és ezzel a demokrácia intézményes fejlődése mellé létrejönnek az állampolgári alapok is.

Hagyjuk most, hogyan alakult az intézmények fejlődése, s nézzük csak azt, hogy a szabadság érzése mennyire járja át a mai magyar társadalmat. Az első, ami feltűnik, hogy a szabadságnak semmiféle közösen elfogadott jelentése nem jött létre. A liberálisok számára nincs becsesebb az egyéni szabadságnál, és ők nyilvánvalóan úgy látják: a 2010 óta permanens Orbán-rezsimben az egyéni szabadságnak hűlt helye van. A kormányoldal erre a dimenzióra valóban nem túlságosan érzékeny, mert számára sokkal lényegesebb a kollektív szabadság, a nemzet szabadsága. Ám utaljunk csak vissza az 1989-es Fidesz-idézetre: abban szabad társadalom és szabad egyének kölcsönösen feltételezik egymást. Akkor valószínűleg nem csak a Fidesz gondolta azt, hogy az egyik érték nem zárja ki a másikat. Ma épp ellenkezőleg: senki nem gondolja azt, hogy a két érték egyenértékű. Vagy-vagy. 

A második pedig az, hogy (mint a fentebbi idézetben olvassuk) el kell gondolnunk egy szabad társadalmat. A szabadság nem csak egy jól hangzó szlogen, hanem egy megvalósítható terv. Ha nem valósult meg, nem volt jó a terv – ilyen egyszerű. Ehhez képest mit látunk jó ideje? Ha van is terv, az nem a szabadságról, hanem mindenféle részletkérdésről szól. Úgy mondanám: szakpolitikákról, amelyek persze fontosak. De nem helyettesíthetik a legfontosabbat. Ma azonban e tervek másfelé húznak. Ársapkák és benzinárak. Infláció és fűtési limitek. Tudjuk persze, hogy háború van, és ilyenkor hallgatnak a szabadság-múzsák. De fájó: hallgattak akkor is, amikor nem volt háború. Túl hamar elhallgattak, és átadták a helyüket a napi szintű tervezésnek. Márpedig az 1989-es Fidesz helyesen mondta: elgondolás nélkül nem lesz szabad társadalom.

Gondoljuk csak el, hányszor változott a magyar pártrendszer az elmúlt 32 évben. A rendszerváltó pártok egy része az enyészeté. Számos hullámban új pártok jöttek, de egy se volt köztük, amely azzal a szlogennel kampányolt volna, hogy szabadságot. Pedig valahol itt lehet a kutya elásva:

Nem mondom, hogy ó borzalom, de senki nem jött, hogy helyre tolja azt.

Csizmadia Ervin