Sokat írunk arról, hogy Magyarország mindig ingadozott a mintakövető és a mintaformáló modellek között. De sokféle minta létezhet. Volt idő, amikor nem az Egyesült Államok vagy Németország, hanem Dánia jelentette a kívánatos mintát a magyarság számára.

Shakespeare Hamletjének szavait parafrazálva, valami bűzlött Dániában az 1930-40-es években, legalábbis Magyarországról érzékelve. 1940-ben egy könyv jelent meg a magyar piacon, A gazdag parasztok országa címmel. Boldizsár Iván újságíró Dániáról szóló könyve jó időben érkezett: éppen ekkortájt kezdték fölfedezni idehaza Skandináviát. A népi írók azonosították Dániát a szövetkezetekkel, a népfőiskolával és a csendesen működő, nagyobb kilengésektől mentes parlamentarizmussal. S még valamivel, amit a népi írók egyike, Sinka István így fogalmazott meg:„Egy ismerősöm Dániából írt, hogy képkiállításon volt, s nagyon meglepődött azon, hogy tejeskocsisok, zöldségárusok, iparosok, munkások, utcaseprők, parasztok látogatták főleg a kiállítást. De nemcsak ám, hogy látogatták, hanem véleményt is mondottak a képekről. Ám nemcsak hogy véleményt mondottak, hanem képeket is vásároltak. Hogy lehet az, hogy a dán parasztok, a dán munkások, tejeskocsisok, zöldségárusok a szép igényével lépnek fel!” (Sinka István: Így kezdődött: Uő: Kadocsa, merre vagy? Bp., 1997, Püski. 19. A kiemelés tőlem – P.Á.)

A szegényparaszti sorból jött író összevetette a dán paraszt és munkás kultúrnívóját, műveltség iránti igényét a magyaréval. Nem jöttünk ki jól az összehasonlításból, legalábbis Sinka szerint: a magyar lakosság messze nem annyira fogékony a művészetre és irodalomra, mint a dán. Az ilyen összehasonlítások persze mindig igazságtalanok, mert egy pillanatnyi helyzetet rögzítenek, és ráadásul többet mondanak az illetőről, eszmei, politikai nézőpontjáról, mint az objektív tényekről. És mindig érvényes a szomszéd kertje mindig zöldebb-hatás. De – mégis oka volt, hogy Sinka, másokkal együtt, így gondolta.

Nem azért volt a dán nép műveltebb, tanultabb, mert jobb volt. Hanem azért, mert a dán nép kiharcolta magának a szociális, gazdasági jogokat, köztük a jogot a művelődéshez. És a szociális, gazdasági jogok kiharcolása tömegmozgalmakkal, erős szociáldemokrata, liberális és parasztpártokkal az 1917-20-as években nemcsak Dániára igaz, hanem egész Skandináviára.

A dán nyomor nem volt kisebb a századfordulón, mint az 1930-as évek Magyarországán, és a munkásmozgalomnak hosszú harcokat kellett vívnia odáig, hogy az elit elfogadja tárgyalópartnerként, és biztosítsa a szociális jogokat. Elég erről elolvasni Martin Andersen-Nexö Hódító Pelle című regényét. Ám vitathatatlan, hogy az 1917-18-as sztrájkmozgalmaknak, tüntetéseknek, valamint a szociáldemokrácia lassú hatalomra kerülésének következményeként a szociális jogok bővítése került a nemzeti politika tengelyébe, és az aktív szociálpolitika sikereinek köszönhetően a skandináv régió presztízse javult a korábbiakhoz képest.

A Skandinávia-élmény, amelyet Boldizsár Iván Dánia-könyve sugárzott, mutatja, hogy a 30-as évek magyar értelmisége nyomon követte a nyugati változásokat, nem a bezárkózás jellemezte. Az értelmiségnek az a része, amely nem Nagy-Britanniát vagy Németországot tekintette követendő modellnek, abból indult ki, hogy a skandináv régió egésze évszázadokon keresztül a világgazdaság és világpolitika perifériáján helyezkedett el (hasonlóan Közép-Európához), és ebből a relatíve rossz helyzetből sikerült élhető társadalmakat teremtenie. S mindezt diktatúra nélkül (ellentétben az értelmiség más részét vonzó Németországgal vagy Olaszországgal), az elitek megegyezésével érte el.

Ráadásul a dán és finn kulturális minta nagyon is rezonált a 30-as évek népi mozgalmának jelszavaira, úgymint tehetségmentés, kisbirtok, szövetkezeti mozgalom, semlegességi politika. Ahogyan a Sinka-idézet mutatja, a kulturális színvonal is megidézte a magyar értelmiséget. Az írni-olvasni tudó, vállalkozó, könyvtárba-múzeumba járó parasztság volt álma a magyar népi íróknak. Az analfabetizmus igen alacsony aránya, amely Dániában és a többi északi országban a 19. század végétől kiépülő iskolarendszernek és a protestáns kulturális örökségnek, a Biblia olvasásának egyszerre köszönhető, szintén példát jelentett. Ennek hozadéka, hogy a dán ma a negyedik legjobban olvasó társadalom. Egyébként a lista élén is északi országok állnak: Finnország, Norvégia és Izland.

Az 1930-as években a jóléti állam fogalmát idehaza még nem ismerték, hiszen maga a szó (welfare state) azután lett népszerű, hogy 1942-ben William Temple, Canterbury érseke használta Kereszténység és szociális rend című könyvében. Ám világos, hogy a dán, svéd és finn jóléti vívmányok követésre sarkallták a magyar értelmiséget. A háború után Sulyok Dezső kisgazdapárti, utóbb szabadságpárti politikus az „északi országok” mintájából merítő „evangéliumi szocializmus” megvalósítását tekintette célnak. Tudjuk, mi lett (illetve nem lett) ebből.

Vajon meddig?

Paár Ádám