Valerie Bunce-nak van egy nagyon elgondolkodtató mondata Kelet- és Nyugat-Európa kölcsönhatásáról. Ha az általa felvetettek alapján nézzük a történelmet, az új oldalát mutatja. És a jelen?
A kiváló (bár itthon kevéssé ismert) politikatudós Valerie Bunce egyik tanulmányában van egy szellemes mondat, amely így hangzik: „Kelet-Európa szerepe a történelemben az volt, hogy engedte a Nyugatot Nyugattá válni”. Másképpen úgy is mondatnánk: „engedte” kibontakozni, nem gördített akadályokat ez elé. Persze a mondatban talán az is benne van, hogy Kelet-Európából is lehetett volna Nyugat, ha magát is „engedi” kibontakozni. És akkor ma – vonhatjuk le a következtetést – nem szólna minden demokráciák és autoriter (vagy hibrid) rendszerek szembenállásáról.
Bunce nagyon érdekes optikája elülteti a bogarat a fülünkben.
Mert ezek szerint itt nem csak arról van szó, hogy például Magyarország történelme egy pontján, Mohács után elkanyarodott volna a Nyugattól. Nemzedékek nőttek fel azon (az egyébként a politikatudomány számára is elfogadott) megközelítésen, hogy Magyarország történeti fejlődése zsákutcás. Bibó István a rendszerváltás ikonikus alapja volt, s nem csak azért, mert megfogalmazta a zsákutcás magyar fejlődés maximáját, hanem azért is, mert a zsákutcából való kiutat is megfogalmazta. Ami nem más, mint a határolt forradalom. Semmiképp sem utcai és véres, annál inkább egyensúlyos és arányos. Egy részében radikális, más részében mérsékelt.
De ha Bunce mondását magunkra is vonatkoztatjuk, akkor óvatosan, de kimondhatjuk: ez a történelem talán nem is zsákutcás annyira. Mert, ha egy régió (s benne mi) képesek vagyunk hozzájárulni egy fogalom (Nyugat) megszületéséhez és a régió sikeréhez (lemondva ezzel akár a saját nyugatos fejlődésünkről), akkor ott valami fontos, és ez eddig nem kellő mélységben elemzett kölcsönhatásról van szó. A kölcsönhatás pedig nem merül ki annyiban, hogy Kelet-Európa egy szimpla elkanyarodás a nyugati útról. A kölcsönhatás lényege, hogy talán épp ez a kelet-európai „nagyvonalúság” hozza létre magát a világpolitikát vagy a világrendszert.
Hogy ebben a világrendszerben nem teljesen egyenlőek a viszonyok. Na bumm!
Úgy is mondhatnánk, hogy járulékos veszteség. Olyan világrendszer még nem volt, amelyben a felek teljesen egyenlőek. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a nyugattá válás nem pusztán csak egy elhatározás dolga. Nem arról van szó, hogy a Nyugaton élő ember egyszer csak a fejéhez kap: de hát mi vagyunk a legfejlettebb régió, a civilizáció csúcsa! Ehhez – ha Valerie Bunce-nak igaza van – más régióknak is volt néhány szavuk.
Mindebből egyetlen következtetés adódik: ha ma történetesen mi szeretnénk Nyugattá válni, ebben éppenséggel a Nyugat is segíthetne minket. Nem elég tehát az ellenzék „eredendő” nyugatossága. S nem elég a minapi kötcsei találkozó nyugatos szemlélete, hogy ti. a kormánypárt Európai Unió párti. Fontosak egy ország elitjének elhatározásai, de a Nyugatnak is megvan a szerepe abban, hogy Kelet-Közép-Európa (úgy tényleg) nyugatosodjék. Szóval most a Nyugat lehetne „engedékenyebb”.
Hódolat Valerie Bunce-nek!
Csizmadia Ervin
