Harminckét éve, 1989. szeptember 11-én Németh Miklós kormánya megnyitotta a nyugati határt a keletnémet menekültek előtt. Magyarországot mai napig tisztelet övezi Németországban a Németh Miklós vezette kormány döntéséért. A határnyitás kapcsán három történettel emlékezek az eseményekre a következő blogbejegyzésben. A három történet együttesen adja vissza a korszak hangulatát, a reménykedést és a kiábrándulást.
A magyar-osztrák határ magyarországi szakaszán kialakított műszaki zár kézzelfogható megnyilvánulása volt az 1945-ben leereszkedett vasfüggönynek. A hruscsovi enyhülés éveiben lebontott, majd 1956 után visszaállított műszaki zár üzemeltetése a 80-as években már tetemes összegbe került, ezért a pártállam döntést hozott a felszámolásáról. A lebontás 1989. május 2-án kezdődött meg. Amikor június 27-én Horn Gyula és Alois Mock külügyminiszterek átvágták ezt a „vasfüggönyt”, az már szimbolikus protokollesemény volt csupán, hiszen erre az időre alig volt már ép szakasz a határon. Ugyanebben az időben keletnémetek százai gyülekeztek Magyarországon, és igyekeztek kihasználni az itt tartózkodást a nyugatra emigráláshoz.
Három történetet osztok meg ezekről az időkről. Ebből kettő tragédiával ért véget.
Kisgyermekként szüleimmel sokat jártam Északnyugat-Magyarországon. Anyai ágon a régi Moson megyéből származom, anyai nagypapám német nemzetiségű volt, közelebbről heidebauer, ahogyan nevezték e régió németségét. Apját és öt testvérét kitelepítették 1946-ban. A szülőfaluja, Albertkázmér közel esett a határhoz. Ilyen családi háttérrel és földrajzi környezettel könnyen átélhető volt számomra a határkérdés. Egy Hanságban tett kirándulás során szüleimmel tanúja voltunk, amint egy keletnémet pár átkel a határon. Ennek jelentőségét persze akkor nem értettem meg.
Itt nem torkollott tragédiába a határ átlépése. Nem úgy, mint 1989. augusztus 21-én. S itt jön a második történet, amely már nem személyes, hanem része a köztörténetnek. Egy Kurt-Werner Schulz nevű építesz feleségével és kisfiával próbált átjutni a határon. Az asszony és gyermeke szerencsésen átjutottak, ám a férfi dulakodott az öt föl tartóztatni igyekvő magyar határőrrel. Utóbbi fegyvere elsült, Schulz halálos sebet kapott, es elvérzett.
Az özvegy ma úgy nyilatkozik, hogy nem haragszik a határőrre. 2014-ben a határnyitásról szóló dokumentumfilm bemutatóján az özvegy megölelte Németh Miklóst. A tragédiát 2015-ben filmen is meg örökítettek Határeset címmel.
Sok keletnémet számára a nyugati életforma csalódást jelentett. S itt jön a harmadik történet, amelyet Barbara Bollwahn keletnémet újságírónő írt meg 2008-ban a Berliner Zeitungban. Egy Elisabeth Schmidt nevű nyugatnémet asszony megismerkedett egy keletnémet családdal a Balaton partján. Minden nyáron találkoztak a „magyar tengernél", Balatonfűzfőn. Beszélgettek családról, közéletről. Elisabeth gyakran meghívta őket ebédre-vacsorára, hiszen az ő valutakeretéhez képest minden nevetségesen olcsó volt.
Idővel annyira elmélyült a barátság, hogy a keletnémet házaspár, Birgit és Dieter fogadták Elisabethet otthonukban a türingiai Arnstadtban. Birgit és Dieter nagyon bíztak az általuk soha nem tapasztalt piacgazdaságban, míg Elisabeth a Nyugat-Berlini Szocialista Egységpárt tagja volt, aki, mint Bollwahn írta, „éppenséggel nem tudott sokat a szomszédjában lévő államról…de hitt a szocializmusban”. Mindkét fél bizonyos illúziókat táplált a másik rendszerről.
Az utolsó balatoni találkozó alkalmával, 1989 augusztusán Birgit és Dieter repestek az örömtől, hogy hamarosan átkelnek a magyar-osztrák határon. Elisabeth másként látta a helyzetet: „borzasztónak” találta, hogy a „Nyugat ide is bevonul.” Amint a házaspár kijutott nyugatra, a kapcsolat elhalványult, majd meg is szakadt. A Nyugat immár realitás volt a keletnémet pár számára, nem az a boldog mesevilág, amelyről Elisabeth szájából jó volt hallani. Most már mindent láttak, és kiderült, hogy nincs több mondanivalójuk egymás számára. Évekkel később az asszony hírt kapott a házaspárról. Vállalkozásba kezdtek, de nem jöttek be a számításaik. Birgit elvált a férjétől, Dietert pedig ezután a pszichiátrián kezelték, és néhány év múlva meghalt. Birgit és Dieter életében a nyugati modellel való megismerkedés tragédiába fulladt.
Ezek a személyes történetek mutatják, hogy egy ilyen, a köztörténet és a két nép emlékezetében teljesen pozitív esemény is árnyalt. A keletnémetek nagy része ma úgy érzi, hogy a nyugatiak lenézik őket, míg a másik oldalon előszeretettel emlegetik fel meg mindig a keleti tartományok autoriter (szovjet / porosz) múltját, és azt, hogy az egykori Poroszország területét több minden köti (már 1945, sőt 1871 előtt is) Közép- és Kelet-Európához, mint a Nyugathoz – ami történelmileg tény, de nem szabadna ezzel értékítéletnek párosulnia. Ma nem a „fal”, Honecker vagy a Stasi a probléma, hanem a szociális kohézió gyöngesége. De ez a probléma nagy.
Paár Ádám
