Min múlik egy demokrácia sorsa? Sok mindenen. Ami a személyi tényezőt jelenti: legyenek benne egymással egyenrangú, vitára képes felek. Minden más ebből következik. Csizmadia Ervin új könyvének címadó írása.
Van egy alapfeltétele annak, hogy esélyünk legyen leírni a demokráciát. Nem monologikus, hanem dialogikus szemléletünk kell legyen. Eleve be kell kódolnunk gondolkodásunkba a "másik felet". A másik félnek persze sokféle státuszt tulajdoníthatunk. Lehet ő ellenfél, sőt ellenség. És lehet a "másik felünk". A mindenkori másik fél, a kiegészítő, a komplementer. Vagy tudományosabban szólva: egy plurális tér másik szereplője.
A politika tere mindig dialogikus és sokszereplős. sokan mozognak benne, és akkor járunk el helyesen, ha az egyes szereplők közötti interakciókra koncentrálunk.
Ezerféle szereplő között van interakció, leírásuk természetesen reménytelen. De ha nincs stratégiánk legalább a fő interakciók státusának kijelölése, akkor mi magunk, elemzők kerülünk reménytelen helyzetbe, mert a politikát csak mozaikokban látjuk és a mozaikdarabkák sehogyan sem állnak össze egésszé.
Itt van például a demokrácia-felfogások kérdése. Első elemzői erőpróbánk mindjárt az, hogy képesek vagyunk-e többféle demokrácia-felfogást elképzelni és azonosítani, s a politikai konfliktusokat ezek interakciójából levezetni.
Nem könnyű kérdés ez egy olyan országban, amelyben nemcsak monologikus, de monolitikus viszonyok uralkodtak mindig és voltaképpen az interakciók csak a hatalom és az alávetett tömeg relációjában vetődtek fel.
Aki alávetettnek érzi magát, az sosem tudja elképzelni, hogy miképpen léphetne egyenrangú viszonyba elnyomójával. Azazhogy mégis. Tocqueville tájékoztat bennünket arról, hogy az amerikai demokrácia már a 19. század első felében relativizálta az elnyomó-elnyomott törésvonalat, s azok, akik "lent" vannak, távolról sem érzik egyoldalúan elnyomottnak magukat. Nos, ez alapvető belátás, amihez persze a hatalom önkorlátozása is kell. A hatalom hatalmat delegál lefelé, az alul lévők bizalmat delegálnak felfelé. Ez a demokratikus társadalmi szerződés alapfeltétele. És az interakció kezdő lépése.
Ahol az ilyesmi hiányzik, a megalapozó lépés elmarad, vagy ha törekszenek is a megtételére, nem sikerül, ott politika- vagy demokráciaelmélet sem jön létre, s ott politikaelmélet címén a hatalom-elnyomás törésvonalat intézményesítik. Ez által pedig az a gondolkodási segítség, amely nélkül szilárd liberális-demokratikus rend nem állhat fenn, elmarad.
Vegyük csak az állampolgárok és a politikai döntéshozók közötti "megfelelés" példáját. Huber és Powell - mint a nyugati világban mindent - ezt is modellezik. S nagyon egyszerűen azt mondják: két lehetséges elrendeződés van: 1. Amikor a többség gyakorol kontrollt a demokratikus rend intézményei felett; 2. Amikor ez a kontroll "proporcionálisan" történik. A felfogás nagyjából a többségi és a konszenzuális demokrácia modelljét követi, és e két modellt gondolja tovább.
De mi van, ha egy országban nincs szemünk, érzékünk és kreativitásunk a/ modelleket alkotni; b/ a modellek különbségeit, mint a liberális demokrácián belüli különbségeket azonosítani.
Elképzelhető ez? Nagyon is. S ilyenkor azonnal ki is lépünk a demokráciából és magunkra akarunk erőltetni történelmünkből jól ismert elnyomó-elnyomott törésvonalakat.
Mondanánk, ha nem lenne frivol: visszavágyunk az anyaméhbe. Mondanánk, de nem mondjuk. Azt mondjuk csupán, hogy a másikkal nem tudunk mit kezdeni. A másik, mint önálló gondolkodás, önálló ítéletalkotás normális megvalósítója számunkra nehezen tolerálható. Kitessékelésre méltó. Vele interakcióba lépni szinte lehetetlen. Holott ezen áll vagy bukik a demokrácia. Ha nem él bennünk a másik - hozzánk hasonlóan értékes - mivoltáról való hit, akkor nem tudunk demokráciaelméletet, mi több: demokráciát építeni.
Akkor dúlt hitünkre katedrális (hogy Nagy Lászlót parafrazáljuk) nem építhető, s marad a vályogházas jövő.
(A szerző azonos című könyvének bemutatója június 10-én, csütörtökön, este 6 órakor lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban).
Csizmadia Ervin