Rajnai Gergely blogbejegyzésében egy kanadai példán keresztül bemutatja, hogyan képes hatalmas, és szinte azonnali hatást elérni a filmművészet a politikában.
Gyakorta elfelejtjük, hogy a kultúra és a közélet milyen erősen összefüggnek egymással. Élvezzük a különböző kulturális termékeket, szitkozódunk a politikai fejleményeket látva, holott a kettő rendkívüli módon befolyásolja egymást, nem lehet őket egymástól függetleníteni. A kultúra reagál a politikára, a politika pedig gyakran a kulturális mintákat képezi le. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Kanadában a québeci függetlenségi mozgalom és a francia-kanadai mozi összefonódó története.
Québec tartomány mindig is kicsit furcsa része volt Kanadának; egy hatalmas régióról beszélünk, ami az ország nagy részével ellentétben nem az angolszász, hanem a francia kultúrkörhöz tartozik, lakói franciául beszélnek, és nagy többségben katolikus vallásúak (szemben az angolszász tartományok protestáns többségével). Ezek a különbségek évszázadokra nyúlnak vissza, de a tartomány függetlenedése sokáig egyáltalán nem merült fel, egy különc, de integráns része volt a világ második legnagyobb területű országának.
A fordulat az 1950-es évek közepén következett be, az első politikai mozgalmak, amely a függetlenséget tűzte zászlajára, 1957-ben alakultak meg. Ezek még kevesek által támogatott, kevéssé ismert és kis jelentőséggel bíró csoportok voltak, amelyek azonban dinamikus növekedésnek indultak, és ebben hatalmas része volt a québeci filmipar felemelkedésének.
Bár Québecben a filmgyártás már a századfordulón elindult, a tartomány nem számított kiemelkedőnek a mozgóképek kiadásában az ’50-es évekig. 1956-ban (egy évvel a függetlenségi mozgalmak elindulása előtt!) azonban a Kanadai Filmintézet, amely az állami támogatások elosztásáért felelős, a fővárosból Montrealba költözött. Ez a québeci filmforradalom kezdetét jelentette, amelyet csak felerősített, hogy az 1960-as években megszűnt az addig elég szigorú felügyelet, amelyet a katolikus egyház gyakorolt a francia nyelvű filmgyártás felett. A művészi szabadság és a növekvő állami mecenatúra mennyiségi és minőségi ugrást jelentett a tartomány filmipara számára.
Ezek a filmek pedig erősen hangsúlyozták Québec sajátos identitását Kanada többi részével szemben. Európai jelleget, magas szintű kultúrát és stabil értékeket propagáltak, sokszor éppen az angolszász kultúrával, és az azt képviselő Hollywooddal szemben. Míg Kanada angolajkú része az amerikai szórakoztatóipar termékeivel megelégedett, és kevéssé igényelte a sajátosan kanadai filmek és sorozatok gyártását, Québecben sajátos „ellen-Hollywood” alakult ki. A ’60-as évektől tulajdonképpen a kanadai filmipar azonossá vált a québeci filmiparral; a francia-kanadai filmek tették ki a legnagyobb részét az ország mozgóképeinek, ha pedig a minőségi, fesztiválokon, díjátadókon sikereket arató filmeket nézzük, szinte csak frankofón alkotásokkal találkozunk Kanadából (ez egyébként a mai napig így van).
A folyamat eredményeképpen kialakult az a nézet, hogy míg Québec minőségi, sajátos kultúrával rendelkezik, addig Kanada nagyobb, angolszász része alacsony színvonalú kultúrát importál az Egyesült Államokból; az angolajkú Kanada tulajdonképpen Amerika kicsit rosszabb minőségű másolata.
A sajátos kultúra és identitás hangsúlyozása a függetlenségi mozgalmat megerősítette. 1970-ben már bekerültek függetlenségpárti képviselők a tartományi parlamentbe, majd 1980-ban sikerült népszavazást is kiírni az elszakadás kérdéséről. Miután a kezdeményezés csúfosan elbukott (60% szavazott a maradás mellett), és Québec továbbra is Kanada része maradt, a montreali filmek nem hagyták szó nélkül a döntést.
A ’80-as évek elején sorra jelentek meg a sikeres filmek, amelyek a függetlenségi mozgalom kudarcára reflektáltak. Ezek közül a leghíresebb az 1982-es, Kanadában elképesztő közönséget vonzó dokumentumfilm, a „Kényelem és érdektelenség”, amely a függetlenségpártiak csalódottságat vitte filmre, gyávának állította be a maradás mellett szavazó québeci többséget, a függetlenség ellen kampányoló központi kormányzatot pedig manipulatív, becstelen fényben mutatta be. A játékfilmek is hasonló üzeneteket közvetítettek, ezek közül kiemelendő talán minden idők legsikeresebb kanadai filmje, az 1986-ban bemutatott „Az Amerikai Birodalom hanyatlása” című alkotás, amely a deviáns és hanyatló amerikai kultúráról ad pillanatképet. A film alig bújtatott üzenete Québecnek: ha a függetlenségi harc elbukik, a tartomány ugyanennek a hanyatló birodalomnak lesz egy jelentéktelen része, és elveszíti értékes, különálló jellegét.
A québeci filmipar fénykorának is nevezik ezt az időszakot, és nem maradt politikai hatás nélkül, hiszen 1995-ben újabb népszavazást írtak ki, ami jóval szorosabb eredményt hozott, de a függetlenséget itt is elutasította a többség. Ezek után a québeci filmgyártás eltávolodott a függetlenség kérdésétől; a sajátos québeci identitást és a helyi problémákat kiemelő témák háttérbe szorultak (bár el nem tűntek), ennek eredményeképpen a függetlenségi mozgalom 30 év erősödés után stagnálni kezdett, és immáron 25 éve nem ért el újabb komoly politikai eredményeket. A közvéleménykutatások szerint, mióta a filmek hangsúlya eltolódott, a függetlenségpártiak aránya a tartományban folyamatosan csökken.
Jól látszik, hogy a filmek egy aprócska mozgalmat egy-két évtized alatt egy hatalmas tartomány legjelentősebb politikai szereplőjévé emeltek, majd a filmgyártás hangsúlyváltása ugyanezen mozgalom népszerűségét lassan erodálni kezdte. Látható, hogy
a kultúra (különösen a mozgóképes kultúra) hihetetlenül fontos, és szinte azonnali hatást tud gyakorolni a politikai folyamatok alakulására. Érdemes ezt észben tartanunk, és úgy is néznünk az egyes országok filmjeit, hogy ezek miként alakíthatják a közéleti trendeket, és milyen aktuálpolitikai jelenségekre reagálhatnak, akár közvetlen, akár közvetett módon.
Rajnai Gergely
