Az operatőrként világhírűvé vált Koltai Lajos szerint tele vagyunk történetekkel. Meglehet. Ezek azonban nem túl nagy számban kerülnek filmvászonra. Vajon mi ennek az oka? Csizmadia Ervin a régi és a mai Magyarországot hasonlítja össze.

A mandiner megkérdezte Koltai Lajost arról is, hogy mit gondol a történelmi filmekről. A neves operatőr és rendező ezt válaszolta: „Nem tudom, mihez kell nyúlni a történelemben, vajon Hunyadi-e az igazán jó téma vagy más, de szerintem a kisebb történetek gyakran többet mondanak, mint a nagyok. Meg vagyok győződve, hogy a nagy történelmi események árnyékában megbúvó emberi történetek ugyanolyan érdekesek, ugyanúgy az adott korról szólnak, mégis közelebb tudnak jutni az emberekhez, jobban megérintik a nézőket. Tele vagyunk történetekkel, személyesekkel is, ezekről úgy kell beszélni, hogy érzelmileg ne tartsuk távol magunktól.”

Nos, ami a leginkább megfog ebben a pár mondatban, az az, hogy „tele vagyunk történetekkel”. Ha ez így van, akkor viszont fel kell tennünk a kérdést: miféle kollektív önkínzás, ami lehetetleníti ezek elmesélését? Mindenesetre elég rég óta tarthat, mert – olvasva a két háború közötti filmekről szóló kritikákat – akkor is az volt a helyzet, hogy messze nem tartott ott a film, ahol a korabeli értékelők szerint tarthatott volna.

Akkor az volt a kritika egyik tárgya, hogy a filmek a lecsúszott arisztokratákról, a dzsentrikről szólnak. Az akkori filmkritikusok pedig serényen kérdezgették, hogy vajon a magyar társadalomban (pláne a 2. világháború felé közeledve) nincsenek-e más problémák, csak a dzsentri problémái. Mai szemmel olvasgatva ezeket, mindenesetre meghökkentő, a kérdésfelvetés mennyire hasonló, mint a mai. S a két korszak közös kérdése így szól: vajon miért nincsenek a társadalom problémáival foglalkozó filmek?

Nyilván a filmesek visszautasítanák ezt a sommás kérdést, és azt mondanák: ők bizony mással sem foglalkoznak, mint a társadalom problémáival. És – nem lévén filmes szakemberek – szubjektíve igazat is kell adnunk nekik. Valószínűleg nem született még olyan rendező, aki zászlajára tűzte volna: „El a társadalom problémáitól!”

De akkor vajon miért lehet közérzület, hogy a film nem eléggé mélyen nyúl bele a társadalom szövetébe? Találhatunk-e olyan magyarázatot, amely mind a két háború közötti korszakra, mind a maira egyaránt érvényes?

Nos, valószínűleg arról van szó, hogy nálunk bizonyos értelemben a politika tanít mindenre. Ez egyszerűen egy „politikus” ország. Nem úgy, hogy az emberek aktívan részt vennének a közéletben (ennek épp az ellenkezője az igaz); hanem úgy, hogy az információikat az emberek a napi politikából szerzik. A körül folynak itt a viták, hogy X vagy Y politikus mit mondott tegnap, és a tegnapi élmény (jó esetben) éppen 24 óráig tart, ami után megint jön a 24 órás hír.

A film azonban, ott ahol kitalálták „megelőzi” a politikát, úgy is mondhatnánk: formálja azt. Egy olyan országban azonban, ahol a politika formál mindent, a filmnek legfeljebb kiegészítő szerepe van, mégpedig két irányban. Egyrészt a magaskultúra része, ami művészi élményt nyújt az erre fogékony rétegeknek. Másrészt a tömegkultúra része, ami élményt ad a kikapcsolódásra vágyóknak.

Csakhogy a film funkciója nem más, mint a közép funkciója. A magaskultúra és a tömegkultúra között van ugyanis az a tartomány, amelyet el kellene látnia betevővel, magyarán: azokat a társadalmi rétegeket kellene megcéloznia, amelyek igénylik azt, hogy mintákat kapjanak a mindennapi élet éléséhez. A demokrácia alapja ugyanis nem a magas- és még csak nem is a tömegkultúra, hanem a mindennapi kultúra. A közösségi érzés megtanulása. A jótékonyság elsajátítása. Az egyéni és a társadalmi szempontok összeegyeztetése. Az alacsony társadalmi sorban élők felemelkedésének perspektívája. A „bárkiből lehet bármi” lehetősége. És még sorolhatnánk.

A dzsentriről szóló filmek a politikát visszhangozták anno. Ma a filmek nem nagyon vállalkoznak arra, hogy bármely társadalmi csoportot preferáljanak. Sokkal inkább belesimulnak abba a közegbe, amelynek lényege, hogy a pártpolitika mindent visz, kapkodjuk fel a politikából, amire szükségünk van. Majd pedig csodálkozunk, hogy a magyar demokrácia (vagy nem demokrácia) olyan, amilyen.

Csizmadia Ervin