Az elmúlt napok az Egyesült Államokban a George Floyd halálát követő egyre erőteljesebb tiltakozásokról szóltak. Ezek az események különös aktualitást adnak egy 2015-ös, Mutassatok egy hőst! (Show Me a Hero) című minisorozatnak, amely a New York állambeli Yonkers városában a 80-as évek végén lezajlott küzdelmet mutatja be a feketék szociális bérlakás-programjával kapcsolatban. 

A sorozat Lisa Belkin 1999-es könyve alapján készült, amely egy megtörtént eseten alapuló kiváló bemutatása annak, hogy az alapvetően szép elvek hogyan vizsgáznak akkor, amikor felülről próbálják azt rákényszeríteni egy amerikai kisváros valóságára. Írásomban ennek megfelelően egy olyan aspektusra szeretnék kitérni a könyvvel/sorozattal kapcsolatban, amely a mai helyzet kapcsán is megfontolandó lehet: társadalmi problémákat önmagában felülről, a jog eszközeivel nem lehet megoldani, ehhez elengedhetetlen a politika bevonása.

A történet főhőse a fiatal képviselő, Nick Wasicsko, aki a lakhatási válsággal kapcsolatos viták nyomán tudja legyőzni a város veterán polgármesterét. Azonban nagyon hamar rádöbben arra, hogy a bírósággal ő sem tud harcba szállni. Wasicsko eredendően nem egy idealista politikus, előbb a választói népszerűség érdekében áll be a fellebbezés mögé, majd csak azután ölti fel magára a feketék érdekében küzdő hős képet, hogy a bíróság nem hagy neki más lehetőséget. Hatalomra kerülésével kezdetét veszi egy ördögi kör: a következő választáson a polgármesteri címre áhítozó kihívó azzal az ígérettel kampányol, hogy ő valóban folytatja a harcot (ellentétben Wasicskoval) és végig viszi a fellebbezést a Legfelsőbb Bíróságon, azonban hatalomra kerülve ő is azzal szembesül, hogy mindenképpen végre kell hajtaniuk a bírósági ítéletet, különben csődbe megy a város a bíróság által elrendelt büntetések miatt. Népszerűsége így hamar Wasicsko szintjére süllyed, a megint átvert szavazók pedig új jelöltek után néznek, akik újra megígérik az ellenállást. Ez egészen addig tart, amíg ezek az emberek végleg ki nem ábrándulnak a politikából. Innentől a már jól ismert forgatókönyv szerint zajlanak az események: az emberek egy része belenyugszik a helyzetbe és a következő választáson már nem ez lesz a fő téma, nem ez alapján fogják leadni a szavazatukat. Egy másik része azonban csak a felszínen fogadja el a projektet és egyfajta búvópatakként megmarad az elégedetlenség, amely előbb-utóbb erőszak formájában tör a felszínre: a törvénnyel szemben tesznek igazságot a maguk módján (ld. az újonnan épült lakóházak megrongálása), ha demokratikus úton ezt nem tehették meg. Ez természetesen igaz a most az USA-ban zajló tiltakozásokra is, ahol sokan megfogalmazták azt a gondolatot, hogy nem volt már más lehetőségük, miután a hagyományos eszközökkel, amiket a rendszer felkínált nem jutottak eredményre évtizedeken keresztül. Ebből is láthatjuk, hogy jogi megoldásokra való kizárólagos támaszkodás éppen a jogállamiság ellen és a radikális politikai megoldások felé fordít jelentős tömegeket. Ennek oka pedig, hogy bár a jog képviselői úgy tekintenek magukra a sorozatban, mint akik az igazság szolgálatában cselekednek (legyen az a lakásépítést elrendelő bíró vagy az ezt kiharcoló emberi jogi ügyvéd) azáltal, hogy olcsó lakhatást biztosítanak egy elnyomott kisebbségi csoportnak, azzal nemcsak ennek a csoportnak okoznak újabb nehézséget a társadalmi alapok hiánya miatt, hanem egy másik jelentős csoport (fehér középosztály) érdekeit is teljesen figyelmen kívül hagyják. Ahogy David van Reybrouck belga író találóan megjegyzi A populizmus védelmében című könyvében az effajta igazságtalanságról: „az egyik oldalon tapasztalható kiáltó jogtalanság nem vezethet a másik oldallal szembeni vaksághoz”. Márpedig ahhoz, hogy a demokrácia stabil maradjon elengedhetetlen ezen emberek támogatása is, különben az „elfelejtett emberek” végleg az autoriter megoldásokat kínáló vezetők felé fordulnak.

Önmagában a demokratikus berendezkedés ideális működése szempontjából is aggasztó, amit láthatunk, hiszen egy olyan döntés kerül végrehajtásra, amelyet a lakosok egyértelmű többsége a döntési folyamatba való bevonásuk hiányából fakadó félelem miatt nem támogat (ezt bizonyítja a projektet ellenző jelöltek folyamatos győzelme a polgármester-választásokon). Emellett a helyi választók felhatalmazását élvező megválasztott képviselőket, akik a javaslat ellen szavaznak, és akik valamiféle demokratikus kontrollt biztosíthatnának a projekt felett pénzbírsággal sújtja és börtönnel fenyegeti a bíróság, amíg meg nem változtatják a szavazatukat, ez szintén különösen aggasztó a demokratikus működés szempontjából. Ráadásul maguk az érintettek (az NAACP vezető tisztségviselője vagy egy yonkersi fekete nő) is többször hangot adnak azon véleményüknek, hogy nem biztos, hogy ez a legjobb módja az előítéletek csökkentésének, ha ekkorra tiltakozást vált ki a helyiekből, hiszen ki szeretne egy olyan környéken élni, ahol eleve ellenségnek tekintik.

és erre látunk is példát a sorozatban, amikor is a bérlakás-program egyik legnagyobb ellenzőjét bevonják, mint külső civil megfigyelőt a beköltözés lebonyolításának elősegítésébe (ezt egy külső szervezet koordinálja, amit a város kért fel, tehát a politika szervezi a nevelést a civilek segítségével) és ennek során megismerve a másik oldal szempontjait végül ő már képes meglátni a program pozitív aspektusait is. A sorozat egy nagyon érzékletes példán keresztül mutatja be ezáltal, hogy egy közösség sorsát végső soron csak politikai alapon, az érintettek bevonásával lehet alakítani, a felülről történő jogi beavatkozás gyakran inkább újabb feszültségeket eredményez, mintsem valós előrelépést.

Vermes Ádám