Magyarországról figyelve nagyon úgy tűnik, hogy a jelenlegi politikai klíma nem kedvez a Nyugatnak, vagy legalábbis annak a képnek, amit a Nyugatról gondoltunk a rendszerváltás során.
Az igencsak népszerű magyar kormány euroszkeptikus retorikát alkalmaz, az Unió legtöbb országában található legalább egy olyan erős párt, ami a – szerintük nem működő – nyugati status quo felrúgását szorgalmazza, és a fősodorhoz tartozó pártok is a korábbi európai konszenzus módosítását szeretnék.
A Nyugat, azon belül is az Európai Unió rendkívül népszerűtlennek tűnik, főleg, ha az ezredfordulós helyzetre gondolunk vissza, amikor az EU iránti lelkesedés a kontinens szinte minden országában kirobbanó volt, a Nyugat alapelveit senki sem kérdőjelezte meg.
A Nyugat tehát népszerűtlen, mondhatnánk. De akkor mit kezdünk a minap lezajlott macedón népszavazással, amely ugyan az alacsony részvétel miatt sikertelen lett, de a többség arra szavazott, hogy Macedónia neve legyen ezentúl Észak-Macedónia? Az eredménytől függetlenül a macedón törvényhozás még dönthet úgy, hogy elfogadja a névváltoztatást, és a jelek arra utalnak, hogy így is fog tenni. Mindezt azért, hogy a Görögországgal folytatott évtizedes vita végére pontot tudjanak tenni, és gyakorlatilag elfogadják a görög álláspontot – Macedónia csak a görög tartomány neve lehet, a volt jugoszláv tagköztársaságnak kell nevet változtatnia. Egy ilyen, nemzeti identitást alapjaiban érintő engedményt csak olyan esetben lép meg egy nemzet, ha valami kecsegtetőt remél cserébe, és ez jelen esetben sincs másképp. A macedónok az uniós és NATO-tagság közeledését várják a névváltástól, a görög vétó akadályát leküzdve.
Mi több, a macedónok a Nyugat emblematikus szervezeteihez azért szeretnének csatlakozni, mert prosperitást, jólétet, fejlődést várnak tőle. Úgy gondolják, hogy a Nyugathoz csatlakozni egyben a nyugati ideál eléréséhez vezet – valahogy úgy, ahogy Magyarországon is gondolkodtak a politikusok, választók egészen a közelmúltig. Látszólag a macedónok le vannak maradva – egy évtizeddel ezelőtti közhangulat uralkodik el az országon és különösen annak politikai elitjének gondolkodásán.
Valójában azonban a Nyugat és a prosperitás azonosítása egyáltalán nem szűnt meg a Nyugaton kívül – különösen a gazdasági problémákkal küszködő, a fejlődésben megálló országok tekintenek a Nyugatra mintaként.
Míg az elitek azt látják, hogy továbbra is a nyugati klub tagjai dominálják a világgazdaságot, így a klubba való belépés előfeltételnek tűnik a szintlépéshez a fejlődő országok számára. Eközben a tömegek a nyugati kultúra termékeit (filmek, ételek, stb.) fogyasztják, és ezek azt sugározzák, hogy „Nyugaton a helyzet változatlan” – továbbra is a jólétben fürdőző amerikai polgárok állnak a kulturális termékek középpontjában. A filmek világát a saját valóságukkal összevetve nem csoda, ha a Nyugat iránt ácsingóznak.
Ez a kívülálló nézőpont vezet ahhoz, hogy szinte kritikátlan követő magatartást folytassanak a Nyugat kegyeinek megszerzéséért azok az országok, amelyek lehetőséget látnak a nyugati szervezetekkel kötött partnerségben. Ez egyenes út a csalódáshoz – vagy a nyugati klub egyszerűen nem hajlandó befogadni az adott országot akár súlyos áldozatok ellenére sem, és ezért mérgesedik el a viszony (ilyen Törökország esete), vagy a felvétel után kiderül, hogy a csatlakozás nem hozza el a Kánaánt, sőt, a különbségek akár növekedhetnek is (a posztkommunista uniós tagok esete). Ennek következménye a Nyugat kategorikus elvetése.
Sem a kritikátlan elfogadás és követő magatartás, sem a teljes szkepticizmus és elutasítás nem visz előre. A Nyugat iránt ácsingózó és a mindenért a Nyugatot okoló országok egyaránt jobban járnának, ha mélyebben tanulmányoznák a nyugati kultúrát.
Ekkor felfedezhetnék, hogy a Nyugat nem a Kánaán vagy a kénköves eső forrása, hanem egy sokszínű egység, amelynek sikerét megérteni összetett feladat, de érdemes időt szentelni rá, mert enélkül lehetetlen a velük szembeni hátrányt ledolgozni. A Nyugat felemelkedésének történetét akár a rég-, akár a közelmúltban mélységében kell tanulmányozni, hogy árnyalt képet kapjunk róla, különben a csalódás elkerülhetetlen lesz – a szellemi restség hosszútávon visszaüt, amint ezt Magyarország is megtapasztalhatta.
Rajnai Gergely
