Sok politológus elmélkedik azon, vajon melyek a működő demokrácia alapfeltételei. Az intézmények önmagukban még nem teremtenek demokráciát. Mit tanulhatunk az olasz filmekből?

Ahogyan Ronald Inglehart és Christian Welzel hangsúlyozzák, az egyes társadalmak értékrendszere nagymértékben eltérhet aszerint, milyen értékek, attitűdök számára biztosítanak elsőbbséget. A demokrácia azokban a társadalmakban működik, amelyekben a bizalom foka és az együttműködés magas szintű. Kevésbé szoktunk szembenézni azzal, hogy ezek az értékek akár egy nemzeti közösségen belül is élesen eltérhetnek.

Ezt a politológiai tételt igazolja szicíliai miliőben a Mint a bagoly nappal című 1968-as olasz-francia film. A napszítta Szicília közepén járunk, ahol kékebb az ég és sötétebb a bosszú, mint másutt. A maffia csápjai évszázadok óta behálózzák a szigetet, elérnek a közhivatalokba, és belülről rohasztják a fasizmus kábulatából éledező, demokratikus Olaszországot. A Mint a bagoly nappal nem klasszikus értelemben vett maffiafilm. Inkább társadalomrajznak mondhatjuk.

Két szomszédvár, a polgármesteri hivatal és a csendőrőrs küzdelme adja a film témáját. A polgármester, Don Mariano, a régi vágású maffiózó kezében tartja a várost. Hatalma azon alapul, hogy a szegény, elmaradott régióban a közmunkák irányítása, elosztása révén ő az egyetlen valódi munkáltató. Amikor egy maffiózó azt mondja, hogy a képviselő már odaígérte neki a szemétszállítási üzletet, Don Mariano nyugodtan közli az illetővel: „jobb lesz, ha a képviselő úr megtanulja, hogy senkinek ne ígérjen semmit. Ő csak Rómában úr, de itt én rendelkezem.”

Don Mariano nagy terhet vesz le a politika válláról: azzal, hogy „szociális olajcseppként” munkát, megélhetést ad sokaknak, lecsendesíti a „Róma”, azaz a kormány és az északi politikai osztály ellen fortyogó szicíliaiakat. Vagyis a maffia elvégzi azt a szociális feladatot, amelyet az államnak kellene, de amit a liberális állam nem akar/nem képes teljesíteni a koloncnak tekintett szigeten. A városiak, akik úgy érzik, hogy őket ott lent, a Délen a kormány magára hagyta, jótevőként tisztelik Don Marianót. Ugyanakkor az északi születésű csendőrkapitányt gyanakvás fogadja. Ő az, aki a törvényességet képviseli, ami nélkül nincs rend, államiság és demokrácia. Csakhogy Északról jön: „idegen”. Nem a „mi fajtánk”, szemben Don Marianóval. Fennáll tehát a lojalitási deficit.

Hogy miért ellenszenvezik Szicília népe az Északkal? Ez a történelmi körülményekből, a regionális különbségekből érthetővé válik. De a filmben is akadnak árulkodó mondatok. Don Mariano is esendő ember: könnyeivel küszködve elmondja a csendőrkapitánynak, hogy egyszer egy fasiszta csendőrtiszt eloltott egy cigarettát a karján. Egy szicíliai férfinak, különösen egy „becsületes embernek” ez súlyos sérelem. A „liberális” kapitányt azért tiszteli, mert embernek tekinti a helyieket: „nem alázza meg az embert, ahogy az Ön helyébe sok tiszt megtenné.” Mivel Délen az embereknek alig volt alkalmuk más hatalommal találkozni, mint zsarnoki hatalommal, ezért nem lojálisak a központi kormányhoz. Inkább azokhoz, akik a „sajátjaik”.

Az Inglehart-Welzel páros által citált bizalom tehát a közösség tagjaira szűkül. A hagyományos értékek elsődlegesek ebben a közösségben, például a család, a férfiszolidaritás (amelynek leképeződése maga a maffia mint férfiszövetség), a nők fölötti macsó uralom, ezt kiegészíti a tolerancia alacsony szintje, valamint mindenfajta együttműködés megtagadása az állami intézményekkel.

Don Mariano és a csendőrtiszt két Olaszországot jelképez. Itt az „állam az államban” elve, a törvények és intézmények kijátszása, amott a törvény uralma, minden rendnek, így a demokráciának is alapja és előfeltétele. Az 1960-as évek Olaszországában utóbbi állt vesztésre.

Paár Ádám