A hétvégén szert tettem egy gyönyörű, régi íróasztalra, korát meghazudtoló állapotban. Idehaza hozzáláttam a tisztogatásához, és mikor az asztallapot leemeltem, találtam két beleírást, mégpedig a készítőiktől.
Az egyik így szólt: Készítette Jovanovics (?) Gyula, III. éves tan (tanonc?), Szeged, 1910. július 8-án.
A másik: Segített rajta Ördög László III. aszt tan (asztalos tanonc?)
Meglepett, hogy az asztal ilyen koros, és nincsen rajta utólagos toldás-foldás, minden porcikája eredeti; készítői szép és időtálló munkát végeztek. Kicsit kutakodtam azóta az interneten, és csak egy Jovanovics Gyulát találtam, aki 1897-es születésű volt, tehát éppen asztalos-tanonc „korban” volt 1910-ben. Sajnos elesett a háborúban, 1945 februárjában, Budapesten.
Emellett elgondolkodtatott az embert mozgató ösztönökről is. Jovanovics Gyula nyomot akart hagyni, és mint a példa mutatja, sikerült is neki, elvégre ma ő a főhősünk. Vajon csak egy bevett szokás volt a szignó, és még több tucatnyi asztalosmunkán találnánk hasonlót? Vagy ez a darab volt számára kedves, büszke volt rá, és ezt a világ (de legalábbis a majdani tulajdonos) tudtára akarta adni? Vagy csak Ördög Lászlóval versenyeztek, és egy szép századelői nyári délutánon tréfás kedvükben írogattak? Vajon mi késztette őket? Azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg.
Sokszor felmerül hasonló kérdés bennem, mikor politikusaink döntéseinek okát kutatom. Vajon mi motiválja őket? Nyomot szeretnének hagyni, szeretnék kézjegyüket látni minél több helyen? Vagy csak a hatalom, a csillogás, horribile dictu a felelősség vonzza őket? Nem egyszer hasonlóan sejtelmes ködbe vész a válasz, mint az asztalom készítőjét vezető gondolatok, csak éppen nem az évszázados időlépték, amely elválaszt minket. Példának okáért Paks-2 esetében egy valamit nem értek a mai napig: a sietséget. Vajon a putyini külső kényszer, vagy egy sajátos belső motiváció hajtotta a miniszterelnököt? Lehet, hogy ezt sem tudjuk meg soha, viszont érdemes megnézni az alábbi videót, hátha közelebb visz a válaszhoz.
Jenei András
