A szerző Nagy Attila Tibor, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője
Az elmúlt években az állami túlköltekezés megfékezése érdekében erőteljes nyomás nehezedett több országban a politikára, hogy foglalja alkotmányba az államadósság felső megengedett korlátját. Ennek a nyomásnak a magyar politikai elit sem tudott (talán nem is kívánt) ellenállni, és az adósságplafon az Alaptörvénybe bekerült. Nálunk ez – fő szabály szerint – a teljes hazai össztermék ötven százaléka.
Ennek a betartásán őrködik Költségvetési Tanács (KT), amely félelmetes fegyvert kapott a kezébe: hiába fogadja el az Országgyűlés a költségvetést, a KT az államadósság-plafon betartatása, illetve az államadósság-csökkentés vonatkozásában megvétózhatja azt. Vagyis a költségvetési törvény ez esetben nem léphet hatályba, nem tekinthető elfogadottnak.
Ezzel nem csak az a gond, amit eddig lehetett a nyilvánosságban hallani: nevezetesen, hogy 2014-től a zömében Fidesz-közeli tagokból álló KT elgáncsolhatja egy baloldali kormány költségvetését, és ezzel az Alaptörvény alapján feloszlathatóvá teszi a köztársasági elnök számára az Országgyűlést. Alkotmányjogilag más súlyos aggály is felvethető.
A parlamentek minden demokratikus országban a népképviselet legfőbb szervei, amelyek mindenkire kötelező törvények meghozatalára jogosultak. Ezt maga az Alaptörvény is elismeri, hiszen az Országgyűlést Magyarország legfelsőbb népképviseleti szervének tekinti, amely egyedül jogosult törvények meghozatalára. Kormányformánk ráadásul nem elnöki, vagy félelnöki, hanem parlamentáris jellegű. A nép csak kivételesen dönt a közügyeinkben (népszavazás), ezt a jogot az általa megválasztott parlament gyakorolja, amely ebben az alkotmányjogi rendszerben a legfontosabb döntéshozó szerv. A parlamentarizmusnak pedig kiemelkedően fontos aktusa az ország költségvetéséről való döntés. Nem véletlen, hogy a történelmi fejlődés során a monarchiákkal való küzdelemben igen fontos fordulópontot jelentett az adóügyekben való döntés kiharcolásának joga a parlamentek számára. Hosszú évszázadokra nyúlik tehát vissza annak hagyománya, hogy pénzügyekről végső soron egy adott közösség által megválasztott testület, a parlament dönt.
Ezt töri meg a Költségvetési Tanács. Az új magyar alkotmányos szabályozás hibája, hogy jelentősen korlátozza az Országgyűlést az egyik legfontosabb törvénye elfogadása – a költségvetés – jogában. Nem helyes, hogy a KT kvázi törvényhozói szerepet vindikálhat magának, különösen akkor nem, ha tudjuk, hogy a KT nem a nép által választott szerv. Tagjai: a köztársasági elnök által kinevezett elnök, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és az Állami Számvevőszék elnöke. Vagyis a KT tagjainak többsége nem a nép által választott parlamentnek, hanem a köztársasági elnöknek, és – az MNB elnöke esetében – a miniszterelnöknek köszönheti pozícióját, csak az ÁSZ elönkét választja az Országgyűlés. Egy olyan KT akadályozhatja meg tehát a költségvetés hatályba lépését, amely nemhogy a népnek nem felelős, de még csak a parlamentnek sem.
Vagyis a népszuverenitás parlament által gyakorlása sérül az Alaptörvény elhibázott rendelkezése következtében, méghozzá súlyosan. Hiszen a mindenkori parlament az éves költségvetésekben tudja megteremteni a gazdaság, és a lakosság számára azokat a pénzügyi kereteket, amelyek jó esetben előmozdítják az ország fejlődését. A politika olyan fontos kérdései dőlnek el a költségvetési törvényben, mennyi jusson nyugdíjra, családi pótlékra, önkormányzatokra, oktatásra, vagy uniós fejlesztések önerejére. Ma Magyarországon olyan közjogi rendszerünk van, amelyben a parlament ezekben a kérdésekben nem dönthet szabadon. Azért nem, mert a három fős Költségvetési Tanács megmásíthatja a parlament döntését ezekben a kulcskérdésekben. Szerintem ez a közjogi helyzet abszurd.
Természetesen a KT eme pozíciójának létezhet olyan magyarázata, hogy meg kell fékezni a parlamentet, különben elkezdene felelőtlenül költekezni. Az emelett érvelők bizonyára rámutatnának arra, hogy 2001-2002-ben mennyire elszaladt a költségvetés a választási ígéretek finanszírozására, vagy 2005-ben az ÁFA- csökkentés érdekében. Ebből a nézőpontból szemlélve kifejezetten hasznos a KT megléte, amely szigorú tanár bácsiként megfegyelmezi a rakoncátlan parlamentet.
Ha azonban ezt elfogadjuk, akkor tudnunk kell, hogy amikor a magyar választó a parlamentre szavaz (legközelebb ugye jövőre), akkor egy jogkörében jelentősen megcsonkított parlamentet választ majd. Magyarul: jócskán leértékelődik a választópolgár szavazata. Inkább arra kellene törekedni, hogy a már gyermekkorban meginduló, és nem csak az iskolában folyó politikai nevelésnek köszönhetően minél több olyan választópolgár legyen, akik elvárják politikusaiktól, hogy minél kevésbé tegyenek fedezetlen ígértet. Ez hosszabb távú folyamat természetesen, de inkább megéri ebbe komoly energiákat fektetni.
A népszuverenitás részbeni feláldozása viszont olyan ár, amelyet nem érdemes megfizetnünk. Egy jól működő demokráciához ugyanis nem csak stabil költségvetés, csökkenő államadósság, de olyan polgárok sokasága is hozzátartozik, akik magukénak érzik a politikai rendszert. Ehhez aligha járul hozzá a Költségvetési Tanács túlméretezetett hatásköre.
