A Méltányosság blogján megjelenő írásokra ritkán érkezik válasz. Most mégis ez történt: Szent-Iványi István, a Liberálisok külpolitikai szakértője írt reflexiót Rajnai Gergely írására. A cikket örömmel közöljük.
Ritkán adatik meg, hogy az ember úgy ért egyet egy írás fő üzenetével, hogy közben az írás legtöbb állítását vitatja és tévesnek tartja. Márpedig velem ez történt, amikor Rajnai Gergely Kétféle konszenzus című blogbejegyzését olvastam. Már az a kiindulópont is vitatható, hogy az Egyesült Államok külpolitikája , annak természete, eszközrendszere, érdekérvényesítő képessége egyáltalán értelmesen összevethető-e egy közepes méretű, korlátozott érdekérvényesítő képességgel rendelkező ország külpolitikájával. Ha mégis, akkor ennek az összevetésnek ki kell álnia a tényekkel való szembesítés próbáját. Márpedig ezen a próbán Rajnai állításai rendre elbuknak.
Közismert, hogy az Egyesült Államok belpolitikájában, a közvélemény számára a külpolitika másodlagos jelentőségű. Ezért nyerhetett belpolitikai témákkal Bill Clinton 1992-ben az idősebb Bush elnökkel szemben, akinek a külpolitikája vitathatatlanul sikeres volt, hiszen ő volt a negyven éven át tartó hidegháború győztese, aki az új világrend hegemón hatalmává tette hazáját , a sikeres Sivatagi Vihar hadművelettel felszabadította Kuvaitot és megerősítette az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyét.Obama-t a választási kampányban hiába támadták külpolitikai tapasztalatlanságával vagy Trump jelöltet hajmeresztő inkompetenciával, akinek ráadásul az ellenfele Hillary Clinton volt, egy igazi külpolitikai nagyágyú, mindez nem sokat nyomott a latba a közvélemény szemében.
Sok más példával is igazolható, hogy a külpolitikának a széles közvélemény számára csak másodlagos, mondhatni csekély jelentőség van. Ebben tehát aligha van lényeges különbség a két ország között. Az viszont igaz, hogy az amerikai politikai és média elit, egy világhatalom esetében nagyonis érthető módon, ezekkel a kérdésekkel sokat és érdemben foglalkozik, sokkal többet és mélyebben mint mondjuk a hazai megfelelője (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről). Bár személy szerint nagyon örülnék neki, de mégis úgy vélem, hogy igazságtalan lenne elvárni a magyar elittől azt a globális szemléletet és jártasságot, ami az amerikai megfelelőjét jellemzi (persze ott sem mindenkit, de meglehetősen sok szereplőt). Még inkább vitatható az az állítás, hogy az Egyesült Államok külpolitikáját konszenzus jellemzi, ellentétben a magyarral. Az Egyesült Államokban a külpolitikai kérdésekben évtizedek óta, sőt már egy évszázada éles vita van: két nagy iskola eldöntetlen háborúja jellemzi a külpolitikai gondolkodást: ezt nevezhetjük az idealisták és realisták harcának, vagy az internacionalisták és izolacionisták küzdelmének.
Ölre menő viták előzték meg az Egyesült Államok első és második világháborús belépését, bár kezdetben konszenzus volt (csupán egy szenátor nem szavazta meg) a vietnámi háborút, utóbb ez is éles viták kereszttüzébe került, ádáz vita volt ifjabb Bush iraki háborújáról majd Obama pacifista, erélytelen külpolitikájáról. Ez a sor is hosszan folytatható.
Az persze tény, hogy Trump elnök unorthodox külpolitikáját általános értetlenség és mindkét tabor részéről erős kritika övezi, ebben van is összhang a meghatározó külpolitikai szereplők között, de ha már arról kérdezik őket, hogy mit kellene ehelyett tenni, akkor rögtön megszűnik az egyetértés (ez éppúgy igaz Trump elnök vámháborújával , mint az Észak Koreával és Oroszországgal kapcsolatos politikájára vonatkozó bírálatokra). Úgy gondolom, hogy nem érdemes mintának tekinteni az amerikai külpolitikát konszenzus kérdésében sem, mert az elnök bírálatában megjelenő látszategység mögött nagyonis eltérő álláspontok húzódnak meg.
Ez azonban Rajnai írásának a kevésbé fontos és érdemi része, hiszen ő sem a magyar és az amerikai külpolitkáról szóló komparatív tanulmányt írt, hanem a blogbejegyzésében ez az eszmefuttatás főleg illusztrációs célt szolgál. Írásának érdemi mondandója nem az Egyesült Államok, hanem a Magyarország külpolitikájáról szól. Ezt tartom a lényegi és az előbbieknél is vitathatóbb állításokon nyugvó fejtegetésnek.
Téves Rajnainak az az állítása, hogy sem a magyar közvéleményt, sem a politikusokat nem érdekelte egyáltalán a külpolitika, ezt letudták Magyarország NATO és EU csatlakozásával. Nos, aki tudatosan követte az elmúlt közel három évtized hányattatott történetét, az pontosan tudja, hogy ez ebben a formában nem igaz. A külpolitika a rendszerváltásnak is az egyik mozgatója volt és utána is sokáig az maradt. Magyarország kilépése a Varsói Szerződésből, a Visegrádi Együttműködés létrehozása, a délszláv polgárháború hatásai, a határon túli magyarok és a jószomszédi kapcsolatok összefüggései, az Alapszerződés viták majd az euro-atlanti integráció, amely az kkori Magyraország túlnyomó többségének a támogatását élvezte és politikailag teljesítette a Nyugathoz tartozás évszázados álmát, mind-mind komoly vitákkal övezett, nagy figyelmet kapott ügy volt. Ezek az ügyek nagyonis foglalkoztatták a magyar politikát és a szélesebb közvéleményt is.
Antall József miniszterelnök és és Jeszenszky Géza külügyminiszter dolgozta ki a három fő cselekvési terület doktrináját (euro-atlanti integráció, jószomszédi kapcsolatok, határontúli magyarok iránt viselt felelősség), amely két évtizeden át a magyar külpolitikai cselekvés konszenzuális alapja volt. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem voltak adott esetben nagyon éles, kemény viták külpolitikai kérdésekben, de a prioritások tekintetében egyetértés uralkodott egészen 2010-ig.
Rajnai írásában visszaköszön az a tényszerűen hamis, manipulatív, politikai marketing terméknek tekinthető állítás, miszerint 2010-ig a magyar külpolitikát a szolgai alkalmazkodás és igazodás jellemezte a nyugati elvárásokkal szemben (ezek szerint az első Orbán-kormány idején is?). Ez egy utólagos narrativa, amit ma már ellenőrzés nélkül sokan átvettek. Mi is az igazság akkor? Kétségtelen, hogy 2004-ig a magyar külpolitika elsődleges prioritásnak tekintette az euro-atlanti integrációt, az ország csatlakozását a NATO-hoz és az EU-hoz. Mindkét szervezetnek kidolgozott csatlakozási feltételrendszere volt, amelyhez valamennyi tagjelölt ország, így Magyarország is alkalmazkodott, hiszen enélkül nem nyerhetett volna felvételt ebbe a két szervezetbe.
A jelenlegi destruktív, konfliktuskereső magyar külpolitikával egészen bizonyosan nem tudtunk volna csatlakozni sem a NATO-hoz, sem az EU-hoz (Szlovákia példája ezt egyértelműen bizonyítja), ezt egyébként ma már számos nyugati politikus kendőzetlenül kimondja. Mégis nagyon igazságtalan leegyszerűsítés valamennyi korábbi kormánnyal szemben, hogy szervilis, önállótlan, a nyugat elvárásait szolgaian követő külpolitikát folytatott.
Számos ügyben önálló, sokszor a “nyugati elvárásokkal” éppen ellentétes volt a magyar külpolitika (csak néhány példa erre: AWACS gépek kitíltása a magyar légtérből, az ÖVP-FPÖ kormánnyal ápolt demonstratív jó viszony a nyugati elszigetelődés idején, a magyar igazolványok kiadása stb.). Még inkább igaz ez a 2004. utáni, tehát a csatlakozást követő időszakra. Paradox módon akkor még Orbán Viktor vádolta Gyurcsány Ferencet azzal, hogy elárulja a nyugati szövetséget, Putyin pincsije, Magyarországból a Gazprom legvidámabb barakkját akarja csinálni, elutasítja a Nabucco vezeték építését, nem támogatja Ukrajna oroszokkal szembeni önállóságát stb. 2010. előtt a Fidesz az akkor még töretlenül nyugatbarát közvélemény előtt éppen a különutassággal és a nyugati szövetség elárulásával vádolta meg a kormányt, politikai ellenfeleit. Ez akkor vaskosan belpolitikai kérdés is volt és még a közvélemény is figyelt rá.
2010. után változott a narratíva és előtérbe került az a szöveg, hogy az előző kormányok szolgaian nyugati érdekeket szolgáltak, elárulták a magyar nemzeti érdeket és külső útasításoknak kívántak megfelelni. Mindez összhangban volt a Fidesz akkor még új, ún. szabadságharcos, függetlenségi propagandájával. Ez a kommunikáció meglehetősen sikeres volt, mert a közvélemény már nem emlékszik arra, hogy mit tett a Fidesz korábban, sőt arról is megfeledkezik, hogy az elátkozott két évtizedben (1990-2010) négy even át éppen Orbán Viktor volt a miniszterelnök és ma már Rajnai is úgy véli, hogy az önálló magyar külpolitikát a Fidesz találta ki és vezette be 2010 után.
Nos, ez nem több egy sikeres propagandahazugságnál. Az önálló, független külpolitikát hiba lenne összetéveszteni a hőbörgő, hangoskodó, trollkodó diplomáciával, az elnyomó rendszerekhez és autokrata vezetőkhöz dörgölőzést sem szabadna a sikeres önálló magyar külpolitikának nevezni. Jó lenne, ha valaki józanul felmérné, hogy milyen hozadéka van ennek az új külplitikának: a mérleg aligha lenne pozitív. A Keleti Nyitásnak nevezett új külpolitikai doktrina, amely felváltotta a két évtizedes konszenzusos doktrinát, teljes kudarcának a besimerése éppen a napokban történt meg a Nemzeti Kerekedőházak bezárásával. Orbán Viktor 2014-ben ukázba adta miniszterének, hogy a ciklus végéig a magyar külkereskedelmi forgalom legalább egy harmadát a nem EU-országoknak kell adnia. A kiábrándító valóság az, hogy most a külkereskedelmünknek egy kicsit nagyobb részét, közel 80%-át az EU-tagállamokkal bonyolítjuk le (ez 2014-ben 75% volt). A Keleti Nyitás mint külpolitikai vezérelv mind gazdasági, mind politikai értelemben bukás. A gazdasági sikertelenség könnyen belátható a statisztikai adatokat nézve, a politikai pedig érzékelhető Magyatország romló megítélésében és az erősődő gyanakvásban valódi szövetségeseink részéről. Úgy gondolom, hogy ezen az új külpolitikán nincs sok minden, amit ünnepelnünk kéne, ezt érdemes azokra hagyni, akiket ezért busásan megfizetnek.
Rajnai szerint ez a külpolitika sikeresebb, mint a korábbi zavaros, passzív magyar külpolitika. Ez az állítás persze nem tényállítás, megítélés kérdése, de azért óvatosan kérdezem, hogy szerinte mi az, ami nagyobb siker az elmúlt nyolc év külpolitikájában, mint a megelőző időszakban az ország EU és NATO-csatlakozása, a szomszédsági kapcsolatrendszer konszolidációja, a kiegyensúlyozott, konstruktív kapcslatrendszer az ország legfontosabb partnereivel. Rajnaina joga van úgy látni, hogy mindez semmit nem ér, de azért ezt bemondásra ne higgyük el neki.
Végül néhány szóban arról, amiben egyetértek a szerzővel és ami arra késztetett, hogy ezt a vitacikket megírjam.
Bármennyire is vitathatónak tartom a kiinduló megállapításokat, egyetértek abban, hogy Magyraország estében szükség lenne legalább a stratégiai célok tekintetében megteremteni a konszenzust. Ennek sajnos jelenleg még az előfeltételei is hiányoznak: jelen pillanatban még a civilizált párbeszéd feltételei sincsenek meg a politikai szereplők között. Valóban, az ország egésze nyerne azzal, ha legalább a távlati célok tekintetében érdemi, érveken alapuló vita kezdődne azzal az ambícióval, hogy a mostani, rendkívül feszült és veszélyes geopolitikai helyzetben közösen találjuk meg a nemzet jövőjét és Magyarország helyét a világban.
Bár ez több mint kívánatos lenne, én sajnos ennek semmilyen előjelét nem látom. Ameddig a politikai szereplők nem egymás nézeteit vitatják, hanem személyeskedő stílusban egymást gyalázzák, hazaárulózzák, idegen ügynöközik, addig ennek a vitának az elemi feltételei sem adottak. Márpedig ennek az ország jövőjére nézve súlyos következményei lehetnek.
Szent-Iványi István, Liberálisok külpolitikai szakértője
