Az Országgyűlés elé nemrég beterjesztett új önkormányzati törvény tervezetében is az ország Fidesz által hangoztatott átszervezésének és paradigmaváltás egyik bizonyítékát látom, amelyet a tervek szerint most pénteken elkezd tárgyalni a törvényhozás. Ugyanis míg 1990-ben a központosított tanácsrendszerrel való szakítás, a helyi közösségeknek minél nagyobb autonómia megadása fűtötte az akkori törvényhozókat, a mostani kormánypárti politikusok úgy látják, megérett az idő a meglehetősen szétszabdalt és túlburjánzott önkormányzati rendszer vadhajtásainak lenyesegetésére, az állam szerepének megerősítésére ezen a területen is. Ennek jegyében a megyei kormányhivatalok (amelyek élére nem mellesleg fideszes politikusok kerültek) szerepe nem pusztán a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésében merül ki az új rendszerben (mint amilyet az első önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény szánt a megyei közigazgatási hivataloknak), hanem beavatkozási jogokat is kapnak, így pl. megbírságolhatják az általuk törvénysértőnek tartott önkormányzatokat, kezdeményezhetik, hogy jogalkotási mulasztásra hivatkozva akár ő maguk alkossanak a helyi önkormányzatok helyett helyi szabályokat.

Az 1990-es önkormányzati rendszernek egy fontos eleme volt az is, hogy a helyi szinten a törvényesség őrének tekintett jegyzőt nem a központi hatalom nevezte ki, hanem a helyi választópolgárok által megválasztott képviselő-testület választotta meg. A helyi polgárok polgármesteri hivatal élére tehát csak olyan jegyzők kerülhettek, akik – ha áttételen keresztül is – az önkormányzati képviselőkön keresztül a helyi közösségnek feleltek a munkájukért. A jegyzőnek pedig kötelességévé tették, hogy – a polgármesteri hivatal vezetése mellett – a törvénysértéseket jelezze a képviselő-testületnek.

Csakhogy az évek során kiderült, hogy ez a jónak tűnő szabályozás nem mindig állja ki a gyakorlati élet próbáját. Az évek múlása során egyre többször akadt arra precedens, hogy a képviselő-testületek nem mindig nézték jó szemmel a jegyző jogi aggályait. Az is problémát jelentett, hogy ha a jegyző felügyelete alá tartozó egyedi hatósági ügyekben a polgármesteri hivatal esetleg nem az adott települési képviselő cége, ismeretségi köre, vagy más érdeke, esetleg egyéb elvárása alapján járt el. Feszültséget okozott az is, hogy ha a képviselő-testület nem volt megelégedve a polgármesteri hivatal teljesítményével, az általa meghozott politikai döntéseknek a hivatalon keresztüli végrehajtásával. Olyanra is volt nem egy példa, hogy a képviselő-testület többsége és a polgármester közötti háborúskodásban a jegyző két tűz közé került (lásd György István kőbányai polgármester -jelenlegi főpolgármester-helyettes- esetét, akinek a testület többségét adó MSZP-frakcióval gyűlt meg a baja 1998-2002 között, és a jegyzőnek kellett megpróbálnia lavírozni a két tábor között). Ha pedig a polgármester és a jegyző tűzött össze, akkor a polgármesteri hivatal működése került veszélybe. A polgármester ugyanis közvetlenül nem utasíthatta eddig a hivatal alkalmazottait, a jegyző volt az ottani köztisztviselők főnöke. Csakhogy a jegyző minden fontosabb intézkedéséhez (pl. a köztisztviselők felmentése, kinevezése) a polgármester egyetértésére volt szükség. Ráadásul a jegyző bizonyos fokig volt szolgáltatva a polgármesternek, mert bár a jegyző nem a polgármestertől kapta a kinevezését, hanem a képviselő-testület választotta meg, de a munkáltatói jogok többi részét már a polgármester gyakorolta fölötte.

Láthattuk, a jegyző pozíciója nem volt éppen egyszerű. Jelezze a képviselő-testületnek lelkiismeretesen a törvénysértéseket, álljon ki határozottan a véleménye mellett? De akkor esetleg megharagszik rá a képviselő-testület! Jelezze a polgármester törvénysértéseit? Akkor viszont a polgármestert haragíthatja magára! Ezek a dilemmák nem mindig voltak feloldhatóak, így az első önkormányzati ciklus letelte után (1994) többször is volt arra példa, hogy egy új képviselő-testület, vagy polgármester új jegyzőt akart.

Nos, az új önkormányzati törvény tervezete a jegyző pozícióját is újrarajzolja. A 79.§ (1) bekezdése értelmében a polgármester nevezné ki a jegyzőt, a képviselő-testület döntési jogosítványa ez ügyben megszűnik. Annyiban mindenképpen üdvözlendő ez a szabályozás, hogy tisztább helyzetet teremt, az eddigi törvény értelmében ugyanis – mint láthattuk – a polgármester és képviselő-testület megosztva gyakorolta a jegyző feletti munkáltatói jogokat, most ez egy kézbe kerül, a polgármester kompetenciájába. Csakhogy újabb kérdéseket és problémákat hozhat ez a rendelkezés, ha a parlament megszavazza a törvényt. A jegyző ugyanis kizárólag a polgármesternek lesz alárendelve. Nem lesz könnyű biztosítani az önkormányzatoknál maradó egyedi hatósági ügyek részlehajlásmentes elintézését, ha a polgármester érdekkörét is érinti az ügy. Ha pedig a polgármester még pártpolitikus is (ami a 10 ezertől nagyobb lakosságszámú településeken egyre inkább jellemző), akkor erős lesz a kísértés, hogy a polgármester nyomást gyakoroljon a jegyzőre annak érdekében, hogy a jegyző a polgármester pártjához köthető ügyfelek érdekében hozzon döntést, pontosabban erre utasítsa az illetékes köztisztviselőt. Nem mintha ez a veszély egyáltalán nem állt volna elő az eddigi rendszerben, de a jegyző eddig nem egy embertől függött, ha jó taktikus volt, akkor akár el is háríthatta a nyomásgyakorlást pl. olyan módon, hogy szövetségesévé tett testületi tagokat. Mostantól viszont ha a jegyzőnek megromlik a viszonya az őt kinevező polgármesterrel, akkor erősen kétséges, hogy megtarthatja-e pozícióját, ugyanis a polgármester visszavonhatja vezetői megbízatását. Rosszabb esetben ez a szabályozás akár még a korrupciót is elősegíti, amennyiben a jegyző a polgármestertől való félelmében, de annak elvárásához igazodva törvénysértő cselekedetet hajt végre. Mindezen aggályok miatt nem volna rossz, ha a törvényalkotók még egyszer komolyan elgondolkodnának a tervezet a jegyzői kinevezésre vonatkozó pontján. Mert bár ezek az aggályok nem feltétlenül kell, hogy bekövetkezzenek (hiszen nem eleve minden polgármester hajlamos a korrupcióra), de érdemes ennek esélyét a minimálisra szorítani.

Winston Churchill előszeretettel használta a brit-amerikai viszony leírására a „különleges kapcsolat” kifejezést. Ennek a különleges kapcsolatnak Bill Clinton és Tony Blair kormányzása idején még inkább felértékelődött a szerepe, amikor hasonló politikai irányultságú vezetője volt a két országnak. Számos olyan célt sikerült elérniük, amelyre egyébként nem lett volna lehetőségük. Mára azonban más különleges politikai kapcsolatok is szárba szökkentek a világban. Ilyen például a német-francia együttműködés az Európai Unión belül, amelyik az euróválság közepette részben „királycsinálóként” is funkciónál. Eközben számos ország politikai vezetése belebukott az euróválságba. Írországot, Spanyolországot, Portugáliát, Szlovákiát és most Görögországot, valamint Olaszországot is egyesíthetné egy ilyen új „különleges kapcsolat”. Csatlakozhatnának az „újrakezdők klubjához”.

2009-ben, amikor a politikai hitelében megingott Gyurcsány Ferencet végképp maga alá gyűrte a kirobbanó gazdasági válság, Bajnai Gordon vezetésével szakértői kormány került hatalomra Magyarországon. Mivel Bajnai hangsúlyosan nem kívánt indulni a 2010-es választásokon, képes volt meghozni és végrehajtani az államcsőd elkerüléséhez szükséges válságkezelő intézkedéseket. Ezzel Magyarország lényegében megalakította az „újrakezdők klubját”, hiszen Orbán Viktor is kénytelen szigorúbb gazdaságpolitikát folytatni, mint amihez a korábban laza fiskális fegyelemre szocializálódott társadalom hozzászokott.

Mára kísértetiesen hasonló politikai-gazdasági hitelvesztés alakult ki Görög- és Olaszországban. Előbb a görög kormány roppant össze az uniós mentőcsomagok politikai súlya alatt, majd a hétvégén Silvio Berlusconi is benyújtotta lemondását. Mint ahogyan erről korábban írtunk, a három ország mentalitását, kultúráját tekintve egyaránt déli típusú, nem véletlen, hogy válságkezelésükben is átfedéseket találni. Magyarország méretéből, gazdasági kiszolgáltatottságából kifolyólag korábban szembesült azon problémákkal, amelyekkel ma a görögök és az olaszok találkoznak. Megoldásuk azonban hasonló. 

A távozó miniszterelnököket nem politikusokkal, hanem az unióhoz kötődő szakértőkkel helyettesítik. Lucas Papademos közgazdász, az Európai Központi Bank (ECB) alelnöke volt 2002-2010-ig, valamint a Harvard vendégprofesszora, míg Berlusconi helyének várományosa, Mario Monti szintén közgazdász és korábbi uniós biztos. Hűségük az „euró megmentésének ügyéhez” tehát biztosított. De vajon mi biztosítja a sikeres válságkezelést, ha elődeik sem tudtak megbirkózni a várható megszorítások tömkelegével? Nem valószínű, hogy a két vezető valaha indulna politikai hivatalért, és mivel egyetlen párt táborának sem tartoznak ígéretekkel, véghezvihetik azokat a politikailag népszerűtlen intézkedéseket, amire szükség van. Hogy mindez nem vezethet a populista erők megerősödéséhez? 

Nos, ezt egyik ország sem engedheti meg magának gazdaságilag. Ez ugyanis azt is jelentené, hogy az unió levenné róluk a kezét. Mindkét ország teljes politikai elitje fellélegezhet, hogy valaki elvégzi a nehéz munkát helyettük, és nem rajtuk csattan a társadalmi elégedetlenség ostora. Ha nincs konszenzus abban, hogy valamit tenni kell, ha nem áll ki minden párt a válságkezelést irányító szakértői kormányok mögött, akkor gazdasági öngyilkosságot követnek el. Hogy ezzel szemben hosszú távon valóban az újrakezdők klubjához csatlakoznak-e ezek az országok, az dönti el, hogy a közös háttértámogatással végrehajtott esetleges stabilizációt utána meg is tartják-e az őket követő politikusok. Ilyen szempontból

 Magyarország ma már távolabb került a déli típusú, görögös, olaszos mentalitástól, és közelebb a szigorúbb, felelős északi modellhez.

Háromnapos szociológus összejövetelt tartottak Miskolcon szegénységről, peremhelyzetről, katasztrófákról. Dominált a társadalmi probléma a környezetivel szemben, én most mégis a konferencia kapcsán a Challanger-katasztrófáról írok, amely nem társadalmi, nem környezeti, és szinte biztos, hogy a sok szekció közül sehol sem került említésre. A hangulat mégis olyan, mint egy olyan rakétakilövésnél, ami előtt az embernek rossz sejtelme van.

Gyűrtük a magunk előadásait rengeteg szekcióban, ahogy kell. Ezek már teljesen profi szinten begyakoroltan mennek a rendszerváltás óta. Voltaképp egy-egy tudományterület pillanatnyi teljesítőképessége le is mérhető azon, hogy tud-e rendszeresen sokakat megmozgató konferenciát szervezni. Most a szociológia tudott, de ez nem volt mindig így, volt amikor a 90-es évek közepén az antropológia futott fel, aztán a politológia bontakoztatta ki a szárnyait, most megint mintha erős volna a szociológia. Ráadásul valamiféle összezárásra is készülnek a társadalomtudományok, mert érzik, hogy e nélkül bajba kerülnének.

Beszéltem magam is az atomerőmű építések statisztikáiról, a katasztrófák emberi tényezőjéről stb., de valójában engem sem ez érdekelt igazán. Már százszor lerágtuk, hogy a fosszilis energiák meg az atom átmeneti helyzetben van, az is evidens talán a szakma számára, hogy az atomerőművek építésében mi a fogoly dilemma, s talán azt is sokan tudják, hogy Fukushima után a németeket leszámítva a világon egyáltalán nem csökkent a reaktorépítés. Ha másról nem, Paks bővítésének szándékáról egész biztosan mindenki hallott. De miközben ezekről beszéltem – s mások helyében ugyan nem nyilatkoznék, de elképzelhetőnek tartom, hogy más előadót is hasonló balsejtelmek gyötörtek –, valójában az érdekelt, hogy mi is lesz a humántudományokkal.

A konferencia háttérében ugyanis ott lebegett az egész humántudományokat sújtó magyar és nem magyar pozíciókeresés. Hasonlóképp, ahogy a világgazdasági válság lehetősége is a maga bizonytalanságaival kísértetként ott lebeg mindenütt. Nem tudni miért, de mostohagyerekké vált a világban az összes humántudomány. Nem hisznek bennük, vagy pontosabban nem divat bennük hinni. Ma azt kell mondani, hogy egy számítógépes szakember jelent valamit, mert ő ki is próbálja a gondolata működését, egy mérnök jelent valamit, mert ő fel is építi amit kigondolt, egy kémikus vagy biológus ér valamit, mert ő kézzelfoghatóvá is teszi az eredményét, de egy bölcsész nem ér semmit, mert tudása sem használható semmire. És ebbe a pillanatban a kilőtt rakéta a felszállás legelején, még a szabad szemmel is jól kivehető égbolton felrobban. A robbanást jól mutatja az MTA által odaítélt díjak (melyek között nincs humán), a felsőoktatás finanszírozásában a bölcsészkarok, közgazdászok, jogászok, társadalomtudományok visszafogása, sorvasztása. Néhánnyal szembe pedig (kommunikációs szak) mintha már a bűnbakkereső üldözés indulna.

Hadd írjak akkor pár gondolatot itt a Challanger katasztrófáról. Talán kevesen tudják, de a katasztrófa kiváltó oka nem kifejezetten és kizárólag mérnöki volt. A vizsgálatok azt derítették ki, hogy a mérnökök elhalasztani akarták az indítást, s a politikusok erőltették, mert attól féltek, ha még csúszik a projekt, elakad a NASA finanszírozása. Kellett a siker, hogy az űrprogramra szánt pénzek ne csökkenjenek, mert egyre több képviselő vélte úgy, mindez pénzkidobás. De kommunikációs problémák vezettek a TMI balesethez, és aztán az utcákon történt menekülés közbeni karambolokhoz. A mérnökök ekkor értették meg, hogy a meghibásodásokat kijelző lámpákat fontossági sorrendbe kell kapcsolni. Szociálpszichológiai magyarázatok születtek a rossz döntések okainak megértéséhez, mely akár a TMI-nál, akár Csernobilnál bekövetkezett.

Miközben a modern társadalom egyre nagyobb tudással rendelkezik a katasztrófák megelőzésének és kezelésének hogyanjáról, legyen ez etnikai konfliktus vagy mérnöki probléma, ez a tudás egyre inkább feleslegessé válik. Talán csak átmenetileg. Sosem könnyű megtalálni az egyensúlyt a mérnöki gondolkodás és a humán gondolkodás közt, nemrég a mérnöki volt elnyomva, most a humán. Ez a probléma is igényelne egy alapvető intelligenciát.

Az európai szélsőjobboldali pártok közül az utóbbi időben többen is elutasították a Jobbikkal való együttműködést. Legutóbb a Svéd Demokraták nevű szervezet kosarazta ki a Jobbikot. A svéd párt indoklása szerint "nem működünk együtt a Jobbikkal, mert túlságosan különböznek tőlünk. Izrael-ellenesek, antiszemiták. Mi azokkal az új nemzeti pártokkal állunk szövetségben, akik elismerik a militáns iszlám veszélyét, akik semmilyen szempontból nem rasszisták, és akik arra törekednek, hogy a nemzetek demokratikus keretek között megerősíthessék a saját kultúrájukat (…) Sok ilyen párt van Európában, de a Jobbik nincs ezek között"

Nyugat- és Észak-Európában a szélsőjobboldali pártcsaládhoz sorolható/sorolt pártok átalakuláson mennek keresztül. (Némely esetben magának a „szélsőjobboldali” terminusnak a használhatósága is kérdéses. Például a Holland Szabadságpárt programja kifejezetten libertariánus elveken nyugszik).

A nyugat- és észak-európai szélsőjobboldal azon része, amelyik tartósan parlamenti erővé kíván válni, egyre kevésbé vállalja a közös vonásokat a két világháború közötti fasisztoid, illetve náci pártokkal, mozgalmakkal. Az olyan pártok, mint az Osztrák és a Holland Szabadságpárt, a Svájci és a Dán Néppárt vagy a Svéd Demokraták, nem támadják sem a parlamentarizmust, sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot, de élesen bírálják a hagyományos politikai elitek egyezkedését (elég árulkodó, hogy a „szabadság”, a „nép” és a „demokrata” jelző variálódik ezeknek a pártoknak a nevében).

Ezek a pártok abból profitálnak, hogy a gazdasági, társadalmi változások – így az olcsó külföldi munkaerő áramlása – miatt magát veszélyben érző „kisember” pártjaként tüntetik fel magukat. Nem az avítt „fajiságra”, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör és a nemzeti kultúrák védelmére hivatkoznak, amikor elutasítják a nagymértékű migrációt. Véleményük szerint Európa keresztény gyökereit és a nemzeti kultúrák létét a politikai korrektség és a kulturális relativizmus maszkja mögé bújó „militáns iszlám” fenyegeti. Nem a zsidóság, hanem a bevándorlók, különösen a muszlimok állnak az új típusú szélsőségesek célkeresztjében. Mára az euroszkepticizmus mellett elsősorban a muszlimellenesség jelenti a közös nevezőt az új típusú nyugati és északi szélsőségesek között.

Ehhez képest nem meglepő, hogy az Iránnal rokonszenvező, és lépten-nyomon „Izraelező” Jobbik fagyos fogadtatásra talált a nyugati és északi szélsőséges pártok körében. E pártok némelyike ugyanis kifejezetten az Izrael-barátságban „utazik”. A Dán Néppárt és a Holland Szabadságpárt Izrael legelkötelezettebb támogatói közé tartozik. A haideri irányvonallal szakító Hans-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője szintén elismerően szólt Izraelről. Még a Jobbikkal leginkább meleg kapcsolatot ápoló Brit Nemzeti Párt vezére, a korábban antiszemita retorikájáról elhíresült Nick Griffin is megértően nyilatkozott a zsidó állam önvédelmi jogáról egy, a BBC számára 2009-ben adott interjúban, kifejtve, hogy jogos volt a Gáza elleni katonai akció. Más kérdés, hogy az Izrael iránti szimpátiának ez a válfaja tartalmaz egy kicsavart rasszista logikát: az elismerés és dicséret nem a zsidó állam demokratikus vívmányainak, hanem a Nyugat közel-kelet „végvárának” szól, és a mélyén az implicit arabellenesség húzódik meg.

A nyugati és északi szélsőjobboldal kisember-, kistelepülés-, kisvállalkozás- és kis állam-párti, ugyanakkor nagypárt-, nagy szakszervezet- és nagy állam-ellenes, bevándorlás-ellenes, muszlimellenes, ideológiai alapon Amerika-barát, és – főleg a muszlimellenesség okán – egyre inkább Izrael-barát. A Jobbik ellenben az „ökoszociális piacgazdasággal”, az állami szerepvállalás növelésével, az Amerika- és Izrael-ellenességgel, az Iránnal kapcsolatos szimpátiával és a keleti orientációval, az antiszemita szubkultúrával némileg távolabb került ettől a körtől. A Jobbiknak erőfeszítéseket kell tennie önmaga újraidentifikálására, ha be akar kerülni a „szalonképes” (?) szélsőségesek klubjába. A pártnak újra kell fogalmaznia a nyugati értékekhez, a piacgazdasághoz, a magyar külpolitikához és a nagyhatalmi status quóhoz való viszonyát, és szakítania kell a „zsidózó” szubkultúrával. Ha a Jobbik ezt nem teszi meg, lemondhat a nyugati és északi „elvtársainak” (?) a segítségéről, ami viszont intellektuális és kapcsolati tőkétől fosztaná meg a pártot.

A világgazdasági krízis nyomán kibontakozó kapitalizmus- és globalizáció kritikája többnyire az egyre terebélyesedő multinacionális, elsősorban pénzügyi vállalatok hatalomkoncentrációja ellen irányul. A legmakacsabb vád, hogy ezek a szervezetek aránytalanul nagy befolyást szereznek a társadalomban, akár a demokratikus intézmények felett is. Legutóbb az Occupy The Wall Street mozgalom utcai demonstrációin találkozhattunk ezekkel a jelszavakkal, amelyet nagyon sokan egy kézlegyintéssel elintéztek, mondván: álmodozók, akik nincsenek tisztában a piacgazdaság működésével, és világképük egy naiv kapitalizmus-ellenességet tükröz. Nos, egy merőben új megközelítési módot követő svájci kutatás úgy tűnik sok mindenben az ő igazukat és legrosszabb félelmeiket támasztja alá.

A hálózati megközelítést alkalmazó projekt, több mint 43 ezer transznacionális vállalatot vizsgált meg a tulajdonviszonyok szempontjából. Modelljüket két szempont alapján építették fel: egyrészt azt vették górcső alá, hogy a tulajdonosi összefonódásokon keresztül milyen kontrollt képes egy cég egy másik felett gyakorolni, másrészt figyelembe vették az adott vállalat bevételei alapján számított pénzügyi erejét is. Az ez alapján megalkotott kapcsolati háló alapján 1318 olyan céget találtak, amelyeknek legalább kettő, de átlagosan 20 kapcsolata volt a hálózat többi tagjához, ezek rendelkeznek a világgazdaság teljes jövedelmének 20 %-a felett.

Még elképesztőbb, ha az úgynevezett „szuper-entitásokat”, vagyis a legtöbb tulajdonosi átfedéssel rendelkező hatalmas társaságokat vizsgáljuk. Egészen megdöbbentő módon, mindössze 147 elsősorban pénzügyi területen működő szervezet rendelkezik a teljes hálózat bevételeinek a 40%-a felett.

John Driffill a Londoni Egyetem makroökonómia professzora szerint ez a mérhetetlen koncentráció önmagában nem jó, vagy rossz. Azonban arra tökéletesen rávilágít, hogy a rendkívül erős kötődések miatt miért ennyire sérülékeny a globális pénzügyi rendszer. A rengeteg tulajdonosi kapcsolat miatt így egyik cég bedőlése gyakorlatilag pillanatok alatt képes megfertőzni az egész hálózatot, recesszióba taszítva a világgazdaságot.

A kutatás tanulságai gondolkodásra késztethetik nemcsak a közgazdászokat, hanem a világ politikusait is. A globalizáció-kritika kikerülhet a hagymázas álmodozások és összeesküvés elméletek diskurzusából és komoly érveket lehet felvonultatni a jelenlegi gazdasági-hatalmi szuperkoncentráció ellen. Az érdeklődés középpontjába kerülhetnek a demokratikus hatalomgyakorlás és a multinacionális vállalatok konfliktusai, új értelmezési lehetőségek merülhetnek fel a gazdasági válság terjedésével kapcsolatban. Persze az igazi kérdés az, hogy a tanulságok levonása után sor kerülhet-e egy egészségesebb szerkezet kialakulására és ezeknek a pénzügyi szuper-entitásoknak átalakítására, vagy azzal kell együtt élnünk, hogy a világgazdaság továbbra is rendkívül koncentrált, ugyanakkor igen sérülékeny marad.

Ezen a héten mutatták be a Corvinus Egyetemen a Védegylet és az Új Mandátum Könyvkiadó közös kötetpárját, Globalizáció és fejlődés címmel. Mind a két kötetet Boda Zsolt és Scheiring Gábor szerkesztette. Az első kötet egy szöveggyűjtemény, amely kritikai fejlődéstanulmányok égisz alatt gyűjti össze az elmúlt időszak azon kiemelkedő iratait, amelyek alternatívát kívánnak adni a főáramú közgazdasági gondolkodással szemben. A kötetben többek között Amartya Sen, Joseph Stiglitz, Giovanni Arrighi, Dani Rodrik vagy Robert Wade tanulmányaival találkozunk. A kötet célját a következőkben foglalják össze a szerkesztők: „Válogatásunk nem titkolt célja, hogy a magyar és kelet-európai gazdaságok fejlődéséről folyó diskurzust megnyissuk a globális fejlődéssel kapcsolatban fölhalmozódott tapasztalatok előtt annak reményében, hogy a tudományos és politikai közbeszédben és gyakorlatban nagyobb teret kapnak az inkluzív és fenntartható fejlődéshez vezető közpolitikai eszközök.”

A kötetpár második darabja a témát „hazahozza” és kiindulópontja az, hogy „[a] rendszerváltó elit az adósságból szavazatvásárló korrupt állam és a vele szemben értelmezett civilizatórikus küldetéssel felruházott szabad piac között vergődik a mai napig.” A kötet a magyar perspektíva tágításával hazánkat elhelyezi az átalakuló globális világrendben, s arra keresi a választ többek között, hogy lehet-e fejlődés a globális kapitalizmus keretei között, lehet-e a globalizáció alternatívája a lokalizáció, mi lehet a mezőgazdaság szerepe a fenntartható fejlődésben?

Mind a két kötet figyelemreméltó teljesítmény és kísérlet a hazai tudományos és akár mindennapi közbeszéd formálására: épp ezért figyelni kell rájuk, továbbvinni, kritizálni kell a leírtakat. Anélkül, hogy a köteteket alaposan átolvastam volna egy nagyon fontos gondolat rögtön megfogott. Róna Péter – aki előszót írt az első kötethez és a könyvbemutatón is részt vett – a következőt állította: a mostani gazdasági, pénzügyi válság egyben az eddigi közgazdaságtan válsága is, hiszen alapjaiban dőltek meg annak paradigmái. Róna szerint a modern közgazdaságtan egyszerűen belebukott abba, hogy a természettudományként próbált viselkedni, s a kreált modelljei köszönőviszonyban sem voltak a kőkemény valósággal. Így fogalmaz az előszóban: „A természettudományoktól kölcsönkért feltételezés – miszerint a természet törvényszerűségének felderítése lehetséges, mert a természet egységes – a közgazdaságtanban darabjaira hullott, mert a gazdaság, a gazdasági folyamatok nem önálló, hanem az ember és az emberi intézmények hatására formálódó, gyakran kaotikus jelenségek.” Az új közgazdaságtan mindezek alapján leveti eddigi modell-fétisét, s bátran válogat a társadalomtudományok relevánsnak ítélt megítélései közül. Vagyis az új közgazdaságtan felbontja, feloldja a társadalomtudományok részterületei közötti határokat, amely egyszerre meglehetősen kockázatos és roppant izgalmas is. Egy dolgot tennék ehhez hozzá: ez a komplex társadalomtudományi megközelítés azt is eredményezi, hogy a társadalomtudományok (itt csak a kettő hozzám közelit említem: jogtudomány és politikatudomány) nyitottak kell legyenek arra, hogy befogadják a megújuló közgazdaságtan szempontjait. Az önmagában nem elég, hogy az „alternatív közgazdaságtan” képviselői átkalandoznak, vagy éppen menekülnek egyéb társadalomtudományi területekre (amint a könyvbemutatón elhangzott, ez egy valós jelenség még kis hazánkban is), az is fontos, hogy a társtudományok készek legyenek arra, hogy új és megtermékenyítő szempontokat adjanak a válságban lévő közgazdaságtannak – ezt nevezhetjük a tudományterületek, diszciplínák egymás iránti felelősségének.

A magyar nemzethez tartozás pozitív élményét, a társadalmi kohézió erősödését hátráltatja, hogy nem egy, a nemzeti identitás szempontjából fontos ügyben komoly szembenállások tapasztalhatóak.Így a magyar közvéleményben zajló csatározásokat figyelőnek ritkán van olyan érzése, hogy alapvetően egy irányba húzunk. Történelmi emlékezetünk körüli viták mély sebeket és kölcsönös ellenérzéseket váltanak ki a szemben álló oldalakon, erre jó példa Trianon, a magyar Holokauszt, vagy éppen Tisza István megítélése.

Bár már 93 év telt el Tisza István meggyilkolása óta, személye körül a politikai közbeszédben még mindig komoly indulatok, érzelmek lobbanak fel. Gyurcsány Ferenc februárban Tisza “osztályönzőségéről” beszélt, Bauer Tamás még SZDSZ-es képviselőként azt vetette a szemére, hogy “vállalta az értelmetlen első világháborút.” A mostani magyar jobboldal ezzel szemben dicsőíti az egykori miniszterelnököt. Varga István fideszes képviselő nemrég így fogalmazott a parlament ülésén: “Az idő s a mai Magyarország már bebizonyította, hogy gróf Tisza István volt az a szikla, amelyen fennakadhatott volna az 1918-1919-es gyalázatos őszirózsás forradalom és Tanácsköztársaság, és gróf Tisza István volt az utolsó szikla, akit ha 1918. október 31-én a Hermina úti villájában orvul nem ölik meg, akkor ellen tudott volna állni annak, hogy a történelmi Magyarország szétessen”. Hasonlóan vélekedett Ferenczi Gábor, a Jobbik képviselője is, aki – az 1918-19-es megrázkódtatást követő egyes jobboldali értelmezésekhez visszanyúlva – lehazaárulózta Károlyi Mihályt.

Most, hogy október 31-én felavatták a Parlamentben Tisza István emléktábláját, és napirenden van az egykori miniszterelnök szobrának ismételt  felállítása is, tovább táplálkozhat az a  gyúlékony anyag, amely időről-időre  lángra lobbanthatja a Tisza megítélése körüli vitát. Kövér László fideszes házelnök igen meleg szavakkal méltatta tegnap Tiszát, mint olyan embert, akit – mint fogalmazott az MTI szerint– “nem pusztán mártíromsága tette halhatatlanná, hanem tettei, elvei, amelyeket soha nem áldozott fel a népszerűség oltárán”.

Kövér és Varga méltatása egyáltalán nem előzmények nélküli, Orbán Viktor már 2000-ben felavatta Tisza István szobrát a Debreceni Egyetem Orvostudományi Kara előtt. Ezzel a Fidesz helye egyértelműen kijelöltetett e vitában, Tisza István szellemi örökösének nyilvánította magát, akire érdemes felnézni. A magyar baloldal viszonyulása Tiszához, különösen az MSZP-é és az egykori SZDSZ-é is eléggé egyértelmű, nem kívánnak közösséget vállalni vele, amely valószínűleg nem független a Kádár-rendszer történelemszemléletétől, különösen annak első felétől.

Csakhogy ez a fajta narratív szembenállás, hogy a jobboldal egyfajta ikonként emeli magasba Tisza István emlékét, a baloldal meg szembeszáll vele, több szemppontból is problémás. A történettudomány komoly művelői, akiket kutatásai során kevésbé befolyásoltak érzelmeik, már az 1980-as évektől képesek voltak Tisza bonyolult életútjának sokoldalú bemutatására (Pölöskei Ferenc, majd Vermes Gábor). Míg a magyar politika fekete-fehér, barát-ellenség dichotómiában bír csak gondolkodni Tiszáról, addig ezekben a könyvekben számos levéltári forrás, Tisza beszédei, a Képviselőházi Napló iratai és irományai alapján igyekezték bemutatni a politikus tevékenységét.

Ha a mai politika úgy viszonyul Tiszához, ahogy, akkor rendkívül leegyszerűsíti a pályafutását, és finoman szólva  nem túl színvonalas, napi aktuálpolitikához lerontott történelemszemléletek csapnak össze egymással. Csakhogy éppen ezek a leegyszerűsített baloldali és jobboldali történelemszemléletek ütköznek nem egyszer az újságok, vagy a média felületein, így Tisza kapcsán is. Most, hogy a Fidesz van hatalmon, az ő történelemértelmezése emelkedik állami rangra, ahogy azt az Alaptörvény “Nemzeti Hitvallás” című előszavában is tapasztalhattuk. A Fidesz kormányra kerülésével Tisza István tisztelete válik uralkodóvá a magyar politikában.

Furcsa, hogy kilenc évtized után, ha más köntösben, merőben más körülmények és keretek között, más szereplőkkel, de bizonyos fokig megismétlődnek az akkori küzdelmek. Hírlik, hogy Tisza István szobra ismét a Parlament elé kerül, Károlyi Mihályét pedig eltávolítanák onnan. A Jobbik tüntetői még tavaly ősszel kifejezték ellenérzésüket Károlyi Mihály szobra iránt,  a házelnök pedig  nem is titkolta, hogy nem kívánja a Károlyi-szobrot a Parlament előtt látni. Az 1900-as évek elején Tisza és Károlyi engesztelhetetlenül kemény ellenfelei voltak egymásnak. Most, 2011-ben a szobraik is “birokra kelnek” egymással a Parlament előtti helyért.