Egy német és egy magyar szerző is a múlt folyamatait vizsgálja és nagyon érdekes különbségekre bukkan a nyugati és a magyar fejlődést, a társadalom felső és alsó rétegeinek kölcsönhatását illetően. 

Azt, hogy Magyarországon leépült a jogállam, a demokrácia rendszere nem jól teljesít, a magukat demokratáknak gondolók elutasítják a liberalizmust, a szomszédsági politikában is új szelek fújnak – nos, ezeket a fejleményeket sokan a 2010-től regnáló mai rendszer számlájára írják. Az ezekhez hasonló kijelentésekkel azonban mindig van egy alapbaj: a végeredményre koncentrálnak, és nem sokat mondanak az okokról.  Márpedig ha valami, akkor az okok feltárása az, ami közelebb vihet minket a folyamat jobb értéséhez.   

Ezért is hathat mellbevágóan két szövegrészlet.

Az egyiket a 20. századot végig élő, világhírű német történeti szociológus, Norbert Elias vetette papírra, még a század első felében; a másikat a Magyarországon a két háború között roppant népszerű pedagógus és gondolkodó: Karácsony Sándor. Ezt a két tudóst nem sok minden köti össze, ám egy – mondhatni váratlan – ponton mégis találkoznak. Mindketten írnak ugyanis arról, hogy a társadalmi fejlődés hosszú évszázadai alatt mit jelent a felül és az alul lévő társadalmi rétegek egymáshoz való kapcsolata.

Norbert Elias a Civilizáció folyamata című hatalmas könyvének egy pontján a következőt írja: „A nyugati társadalom sajátosságaihoz tartozik, hogy fejlődése során jelentősen csökken az ellentét felső és az alsó rétegek helyzete és viselkedési szabályai között. E fejlődés során az alsó réteg jellemzői valamennyi többi rétegben elterjednek. Ennek tünete, hogy a nyugati társadalom egésze fokozatosan rendszeresen dolgozó társadalommá vált; korábban a munka az alsó rétegeket jellemezte csak. Egyúttal szintúgy az egész társadalomban terjednek el olyan jellegzetességek, amelyek korábban a felső rétegek megkülönböztető jegyei közé tartoztak.”

Lássuk ezek után, mit ír a magyar politikáról Karácsony a Magyar nevelés című, 1944-ben kiadott kis füzetkéjében. „Ezt: „Úgy, ahogy ma élnek egymás mellett magaskultúra és népi kultúra, egyik a másiktól úgyszólván érintetlen, tökéletes izoláltságban, szinte párját ritkító jelenségek, legalábbis Európában nem lelni párjukat. Van népi kultúra Németországban is, hogy messzebbre ne menjünk, de gyökere a magaskultúrának. Nem is egyéb a magaskultúra, mint a népi kultúrának mint gyökérnek teljes pompájú kivirágzása. Beethoven, Bach, Haydn, Mozart és a német népdal egyazon néplélek szülöttei, s a népdal úgy viszonylik a szonátákhoz, kantátákhoz és szimfóniákhoz, szóról-szóra, mint a gyökér a virágbaborult vagy gyümölcse súlya alatt roskadozó koronához. Kant Immánuel és a német paraszt bölcsessége csak fokban és intenzitásban különböznek”.

Ha nem is az okok teljességéről, de egy lehetséges okról mindenképp szólnak a fenti sorok. A történelem mélyfolyamatiról, amelyeken nem is olyan könnyű túllépni. De ha jobban megnézzük, a fenti két szerző megállapításai nem csak a történelemre, hanem a jelenre is ráillenek. Az a nyugati gondolat ugyanis, hogy egy demokráciában állampolgári egyenlőség uralkodik, nagymértékben fent és lent egymásra való pozitív ráhatásában gyökerezik. A titok nyitja, hogy a demokrácia nem egymástól elválasztott társadalmi csoportok világnézete, hanem egymást átható rétegeké. S ha innen nézzük, értelmet nyerhet egy manapság gyakran használt, bár elvontnak tűnő fogalom: az inkluzitivás, a befogadás.

Ha az elején említett okokat keressük, gondoljunk arra, hogy ez is lehet egy kiindulópont.

Csizmadia Ervin