A koronavírus-járvány árnyékában még inkább felgyorsult a verseny a világpolitikában a vezető szerep megszerzéséért. Ebben a küzdelemben a Nyugat nagyon komoly hátrányba került, mivel a XXI. században jelentősen felértékelődött alkalmazkodási képesség tekintetében súlyos hiányosságokat mutatnak.

Az elmúlt egy évben többször is hallhattuk már azt a gondolatot, hogy a járvány nem egy teljesen új helyzetet teremtett a világban, hanem csak sokkal láthatóbbá tette és felgyorsította a már zajló folyamatokat. Egy ilyen folyamat a nemzetközi politikában a Nyugat befolyásának csökkenése és a keleti hatalmak, azon belül is elsősorban Kína felemelkedése. Az Európai Uniót nagyon megviselte a koronavírus-járvány, a tagállamok lényegében egymástól teljesen függetlenül cselekedtek az első néhány hónapban (sőt sokszor akár egymás ellenében is ld. az egészségügyi védőeszközökért folyó harcot vagy ezen eszközök exportjának tilalmát) és az Európai Bizottság heves tiltakozása ellenére a határok is lezárásra kerültek. Ezzel az EU egyik legfontosabb vívmányának tartott schengeni egyezmény is veszélybe került, hiszen például az oltásútlevelek bevezetése folytán a határellenőrzések még jó ideig velünk maradhatnak (főként, ha ezek az útlevelek tagállamonként el fognak térni egymástól). Az Egyesült Államokban a súlyos belső problémák a korábbiaknál sokkal akuttabb módon jelentkeztek: bő fél év sem telt el a BLM-tüntetésektől a Capitolium ostromáig, miközben a háttérben folyamatosan zajlott a felfokozott indulatokkal tarkított választási kampány. Mindeközben az ázsiai számokhoz képest jelentősen rosszabb járványügyi adatok voltak a legvilágosabb bizonyítékai annak, hogy ezen társadalmak képtelenek voltak megfelelően adaptálódni a megváltozott körülményekhez. A demográfiailag rohamosan öregedő és a technológiai versenyben egyre inkább lemaradó öreg kontinensen különösen látványos volt az ebből fakadó permanens cselekvőképtelenség vagy éppen a félmegoldások erőltetése, amelyek természetesen nem vezethettek eredményre.

Ahhoz, hogy jobban megértsük mindez miért alakult így, vissza kell mennünk abba az időszakba, amikor a Nyugat még hitt abban, hogy a globalizált gazdasági együttműködés kiterjesztésének a következtében előbb-utóbb a keleti, más értékrendet képviselő államok is szépen lassan beilleszkednek a fennálló világgazdasági rendbe. Itt alapvetően azzal számoltak, hogy a piacgazdasággá válásból következő növekvő jólét létre fog hozni egy olyan erős középosztályt, amely ki fogja követelni a Nyugatnak tetsző politikai változásokat és előbb-utóbb hozzájuk hasonlókká válnak (liberális demokrácia bevezetése stb.). Ennek elősegítésére Kína teljes jogú WTO-tagságát is az USA támogatása mellett érte el 2001-ben, illetve a technológiai transzfer jelentős része is amerikai vagy más nyugati cégektől érkezett az országba gyakorlatilag mindenfajta megfontoltság nélkül. A Szovjetunióval szemben (többek között annak példájából okulva) azonban a Kínai Kommunista Párt vezetése világosan látta, hogy a politikai reformok a gazdaság összeomlását és a teljes kiszolgáltatottságot is magukkal vonhatják, ettől pedig két okból is irtóztak. Egyrészt az erős hit miatt, amely szerint csak a KKP képes vezetni Kínát, másrészt pedig még élénken élt az emlékezetben a megaláztatás évszázada, amikor idegen hatalmak kihasználva Kína gyengeségét, kizsákmányolták az ország erőforrásait. Az is erősítette a Nyugat hamis biztonságérzetüket, hogy erősen alábecsülték Kína gazdasági fejlődési potenciálját, egy kizárólag az olcsó munkaerőre építő, alárendelt szereplőnek tekintették, amelyet a fejlett nyugati technológia segítségével könnyen kordában tarthatnak. A belső gazdasági reformok és a nyugati piac megnyitása a Kínában előállított termékek előtt végül azonban nem igazolták ezeket az előfeltételezéseket: Kína a globalizáció legnagyobb nyerteseként és a világ második legnagyobb gazdasági hatalmaként jött ki a hidegháború lezárulta óta eltelt évtizedekből. Ezzel pedig immár joggal törekedhet nemzetközi vezető szerepre, amely világtörténelmi értelemben a normális állapotnak tekinthető, a kínai alávetettség évei inkább a szabályt erősítő kivételek voltak csupán.

A koronavírus-járvány a fenti folyamatokhoz hasonlóan ugyanarra mutat rá: a tanulási és alkalmazkodási képesség ma a legfontosabb komparatív előnyök között van a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, ez az egyik legfontosabb jellemzője a sikeres államoknak és társadalmaknak. A kínai berendezkedés éppen ezért vált méltó kihívójává és rendszeralternatívájá annak a nyugati típusú rendszernek, amely a 2008-09-es gazdasági világválság során éppen akkor vesztette el a magába vetett hitét, amikor Kína önbizalma jelentősen megnőtt (ld. ezzel kapcsolatban a 2008-as pekingi nyári olimpia mérföldkő jellegét). Ennek a megnövekedett magabiztosságnak az eredményképpen Kína nemcsak a már meglévő nemzetközi intézményekben igyekszik vezető szerepet kiharcolni, hanem a saját alternatív világrendjét is fokozatosan építi fel és erősíti meg, „sinoizálva” a globalizációt (ld. többek között az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankot a Világbank alternatívájaként). Ezzel pedig szépen lassan a fejlődő világ egy jelentős része számára (ld. Afrika)

A járványkezelés eredményei pedig csak még inkább megerősítették azt a képet ezekben az országokban, hogy a Nyugat jelenleg jól láthatóan a saját belső problémáit sem képes kezelni, így tőlük segítséget, illetve mintát egy jól működő társadalmi-gazdasági berendezkedéshez jelenleg nem várhatnak.

Vermes Ádám