Miért oly széttördelt a magyar politikai elit? Hogyan lehet egy közös platformra terelni a pártokat? Megoldást jelent-e a nagykoalíció? Milyen lehet A következő Magyarország? Heteken át érkeznek a vendégkommentárok, illetve várunk minden érdemleges hozzászólást a könyvvel vagy a kommentárokkal kapcsolatban. Vitára fel!
Észrevételeim elsősorban módszertaniak, bár kétségtelen, abban is inkompetensek, hiszen úgy tudtam, a „legyen” még csak-csak lehet érvényes etikai vagy tágabban vett axiológiai (értékelméleti) kategória, a „jó lenne ha…”, illetve a „lehetséges opció” kifejezés azonban kontextus-függő ugyan, viszont inkább szépírói eszköz. Persze az is igaz, hogy a társadalmi utópia felette szép és tartalmas társadalomfilozófiai műfaj volt a maga idejében. Márpedig ma, a jelenlegi pártokkal, s ami lényegesebb, a jelenlegi társadalmi viszonyok között a szembenálló politikai oldalak nagykoalíciója elképzelhető, elvárható, sőt, formaliter meg is valósítható ugyan – csak éppen valóságossá nem válhat. Az ugyanis önmagában még semmit sem jelent, ha kényszerkoalíció jön létre, tegyük fel a Jobbik ellenében, az csak megbénítja a politikai cselekvést.
A köznapi – kocsmaasztali, lépcsőházi – politológiai reflexióban egyébként már valóban létezik a nagykoalíció, hiszen „egyik kutya, másik eb”, „mindegyik politikus lop” – mondják. Noha ez a képzet leegyszerűsítő, mi több, részben igazságtalan, a mindennapi tapasztalás szintjén azonban tartalmaz védhető momentumokat.
Kritikai kifejtés helyett csak néhány észrevétel.
A parlamenti pártok közti elhúzódó közjogi konfliktus a – könyvben többször pozitíve emlegetett – kései (1875 utáni) Monarchia klasszikus parlamenti csődállapotát jellemzi. Amennyiben a felek valóban komolyan veszik a közjogi vitát – akkoriban sem tették –, tényleg megoldhatatlan, körülbelül úgy, mint a középkori „i” körüli vita. (Vö. pl.: Madách: Az ember tragédiája, Bizánci szín.) Ha már e korszak előjött, hadd említem meg, hogy a kései Monarchia magyar része már a Monarchia másik feléhez képest is anakronisztikusan elmaradt világ volt. Az akkori honi közjogi viták tipikusan valóban álproblémákról szóltak, az összmonarchiához való viszonyról, a közös hadsereg vezényleti nyelvéről stb., s korántsem fedték le a közjog szokásos terrénumát: az általános választójog elutasításában pl. látens nagykoalíció alakult. Hasonlóan nézett ki a helyzet a mezőgazdasági bérmunkások egy részének – a cselédeknek – kvázi jobbágysorban tartásával, a nemzetiségi törekvések iránti érzéketlenséggel stb. Az analógia – aminek semmi köze az azonossághoz – adott, a mai viták jó része is elmegy a társadalmi problémák mellett.
A szerző többször említi Hollandiát, olykor Ausztriát, esetenként Németországot mint jó, akár követendő példákat a nagykoalíció működésére, ami a jelzett helyeken előmozdította a társadalmi kohéziót és sok egyebet, amiért is ezek jó helyek. Nem helyes azonban negligálni azt a tényt, hogy Magyarország a félperiférián helyezkedik el, nem pedig a centrumban. Meggyőzőbb lett volna, mondjuk Paraguay, esetleg Bulgária, netán Görögország példáját előhozni. Ezekben az országokban is volt-van nagykoalíció, de valahogy nem olyan elegáns, mint a centrumban. A félperiférikus státusz ugyanis sok mindent jelent, így – csak példaként – egyoldalú gazdasági fejlődést, oligarchikus kapitalizmust, kontrollok nélküli demokráciát (vagy ahhoz hasonló állapotot), óriási társadalmi különbségeket, a munkavállaló formális (jogi) függésre kényszerítésének szándékát, bürokratizmust. Ebből a körből az államszocializmus korában volt egy negyedsikerű kitörési kísérlet, de ezt végképp nem illik felemlegetni.
A könyvben több helyütt együtt említtetik a Horthy- és a Kádár-kor, mint afféle pre-állapot (ha van posztkádári vagy posztkommunista kor, elit, politika stb., akkor ugyebár kell lennie pre-orbáninak is). Talán egyszer véget kell vetni annak a kettős mércének, amely a Horthy-korszak utolsó etapjának iszonyatát (hódító háborúban való készséges részvétel, saját polgárok elleni hadviselés, illetve tömeges lemészárlásuk törvényes előkészítése, majd deportálásuk e célból) az 1949‒89 közötti korszak bűneivel kiegyenlítettnek véli. A szerző nem ezt teszi, itt inkább csak a figyelmet hívom fel egy lehetséges olvasatra.
Végezetül: a nagykoalíció várását illúziónak tartom, ettől még létrejöhet, hiszen a délibábok jócskán kaptak már szerepet a magyar politikatörténetben. Jelen helyzetben azonban megvalósulása csak azt érné el, hogy a társadalmi kohézió, ha egyáltalán, a politikai, s vele a gazdasági elittel szemben jöjjön létre, mégpedig – jelen állás szerint – egy szociális demagógiával készséggel élő szélsőjobboldali mozgalom képében.
Kállai R. Gábor
Politológiai utópiaMiért oly széttördelt a magyar politikai elit? Hogyan lehet egy közös platformra terelni a pá...
Posted by Méltányosság Politikaelemző Központ on Friday, April 17, 2015