A szerző dr. Chronowski Nóra egyetemi docens, PTE ÁJK

Dermesztő hatásnak jogi kontextusban azt a jelenséget szokás nevezni, amikor potenciális szankciótól való félelem keltésére alkalmas jogi eszközök gátolják valamely alkotmányos jog gyakorlását, vagy legalábbis elbizonytalanítják a jogalanyokat a joggyakorlás lehetősége, értelme tekintetében. Dermesztő hatása lehet akár jogalkotási aktusnak, akár bírósági vagy hatósági döntésnek, akár per kilátásba helyezésének. Az amerikai szakirodalom elsősorban a véleményszabadsággal összefüggésben elemzi a dermesztő hatást, de az beállhat bármely alkotmányos jog esetében, ha az alkalmazott jogi megoldások a következményektől való félelem miatt elbátortalanítják a jogkeresőket. Tágabb értelemben, dermesztő hatása lehet annak is, ha az alapjogok érvényesítése túlságosan hosszadalmassá, költségessé válik vagy jelentős adminisztratív terhekkel jár. Adott esetben az egész jogállami konstrukció eljuthat a „lefagyásig”, ha intézményei, eljárásai nehézkesen, vontatottan, akadozva működnek.

A jogállamnak történetileg többféle változata ismert. A 19. századi liberális jogállam – egyfajta éjjeliőr államként – csak végső esetben avatkozott a polgárok ügyeibe, tartózkodott a szabadság korlátozásától. A 20. században körvonalazódó szociális jogállam, vagy jóléti állam már sokkal aktívabb szerepet töltött be, a szabadságok és a polgárok igényei között mérlegelt, redisztribúció és szolgáltató szerep jellemezte. Etalonnak ma az alkotmányos jogállam tekinthető, amely a korábbi formák előnyeit megtartva az államhatalmat egyértelműen a jog alá rendeli, és megköveteli az alapjogok tiszteletét, a hatalommegosztást, a törvényi szabályozás elsődlegességét, a jogalkalmazás törvényességét, a jogbiztonságot valamint a független bíráskodást.

Az alaptörvény B) cikk (1) bekezdése Magyarországot – továbbra is, a korábbi alkotmánnyal szó szerint megegyezően – független, demokratikus jogállamként határozza meg. A jogállamiság tehát továbbra is alapelvként érvényesül a magyar alkotmányos rendszerben. Az alkotmányos jogállamban a jog a szuverén. A jog főhatalmi jellegét az garantálja, hogy az alkotmány érvényesül, és az alkotmánysértéseket szankcionálják.

Az alkotmány érvényesüléséhez az is szükséges, hogy hosszabb távon kiszámítható, stabil, ellentmondásmentes legyen. A két éve elfogadott magyar alaptörvény sem nem stabil, sem nem ellentmondásmentes. Hatályának ideje – 16 hónap – alatt már négy – ebből egy átfogó – módosításon van túl, de ha a hatálybalépését elősegítő, azóta részben megsemmisített átmeneti rendelkezéseket is beszámítjuk, akkor öt érdemi változással számolhatunk. Ez jogbizonytalanság a jogrendszer legfelső szintjén, ami azonban nem előzmény nélküli. A korábbi alkotmányt 1990 és 2009 között 25 alkalommal módosították, és csupán 6 esett olyan időszakra, amikor a kormánypártok kétharmados parlamenti támogatottsággal rendelkeztek, 19 módosítás a kormánypártok és az ellenzék kompromisszuma alapján történt. 2010 és 2011 között a még hatályos korábbi alkotmányt a kétharmados parlamenti többség 12 esetben módosította, többször alkotmánybírósági döntést szankcionálandó, felülbírálandó. Ebben az időszakban a régi alkotmányos rendszer lebontása és az új kialakítása párhuzamosan fut. Az alkotmánymódosítás a magyar politikai és alkotmányos kultúrában nem ultima ratio, hanem szinte rutinszerű beidegződés. Voltaképpen nem meglepő, hogy az alaptörvény esetében sem alakul másként. Ez az alapvető diszfunkció elméletileg kompenzálható átfogó hatáskörű, könnyen hozzáférhető, normakontroll-hangsúlyos alkotmánybíráskodással, bár az intézmény stabilitására nincs garancia, mint a korábbi magyar alkotmány esete mutatta. A tárgyilag korlátozott, relatíve szűk körben indítványozható normakontroll az alaptörvény instabilitása mellett már nem tekinthető valódi ellensúlynak.

Az alkotmánysértések hatékony szankciója az alkotmányellenes normák alkotmánybíróság általi megsemmisítése. Az alkotmányossági vitákat lezáró – erga omnes, vagyis mindenkit, tehát az alkotmánymódosító hatalmat is kötelező – alkotmánybírósági döntések sorozatos alaptörvényi felülírása kiüresíti a jog szuverenitását, sérti a jogállam elvét. A negyedik módosítás az alkotmányos jogállam kontinuitását töri meg az alaptörvény hatálybalépése előtt hozott alkotmánybírósági határozatok hatályon kívül helyezésével. Tabula rasa helyzetet teremt, az alkotmánybíróságnak nem kell többé indokolnia, ha eltér a korábbi precedenseitől. Ez nem csupán az alkotmánybíráskodás kiszámíthatóságát veszélyezteti, hanem zavarokat okozhat a rendes bírósági gyakorlatban is, mivel az alkotmányban (alaptörvényben) foglalt követelmények az alkotmánybírósági döntéseken keresztül épültek be a bírói gyakorlatba, váltak élő, alkalmazott joggá. A negyedik módosításban körvonalazódott, nagy volumenű „felülalkotmányozás” a jogállamiság elve mellett a hatalommegosztás elvét is sérti, mivel nem tartja tiszteletben az alkotmánybíróság döntéseit és az ombudsman proaktív alapjogvédő intézkedéseit.

Úgy tűnik, mintha az alkotmánymódosító hatalom és az alaptörvény védelmére rendelt alkotmánybíróság folyamatos kötélhúzásának nem lenne győztese. Igaz, az alkotmánybíróság egyes döntései – például a bírói felső korhatárral vagy az egyházi státussal kapcsolatos visszamenőleges hatályú megsemmisítések, vagy a gyülekezési jog garanciáinak megerősítése az állami területfoglalásokkal szemben – orvosolták az alaptörvény-ellenességet. Csakhogy a bíráknak hosszadalmas, végigvitt perek árán, a vallási egyesületté átminősített volt egyházaknak az egyháztörvény sokadik változatában előírt adminisztráció alapján állhat helyre az alkotmányos status quo-juk, a tavalyi ellehetetlenült rendezvény szervezőinek pedig konkrétan már sehogy. Igaz az is, hogy a megújított alkotmányjogi panasz intézménye hatékonyabbá teheti az alapjogi bíráskodást az eddiginél, jelenthet tényleges jogorvoslatot alapjogi sérelmek esetére. Csakhogy eddig egyelőre nagyon alacsony a sikeres igényérvényesítés az alkotmánybíróság előtt, mert a panaszeljárások túlnyomó többsége elutasító végzéssel zárul, nagyon kevés az érdemi határozat, s még kevesebb a megsemmisítés.

A hatalmi döntéssel – politikai érdekek alá rendelt jogszabály- és alkotmánymódosításokkal – rövidre zárt alkotmányjogi viták az alkotmányos jogok gyakorlása, alapjogi igények érvényesítése tekintetében dermesztő hatásúak, mert néhány kivételtől eltekintve a jogkeresők többsége megfontolja, vajon megéri-e az idő- és költségráfordítás a kétes kimenetelű küzdelmet. Arról soha nem lesznek adatok, hányan döntenek úgy, hogy meg sem próbálják érvényesíteni az alapjogaikat. A passzivitás pedig megdermeszti a jogállamot.

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!