Amikor Gyurcsány Ferenc évértékelőjén kijelentette, hogy nem csupán a kormány, hanem a 2011-ben megszülető alkotmányos berendezkedés ellenzéke kíván lenni, talán nem is tudta, milyen régi múltra visszavezethető magyar politikai hagyomány fonalát veszi újra fel. A kialakuló helyzetért természetesen nem kizárólag az ex-miniszterelnök a felelős. A kormány részéről a politikai konszenzuskeresés már akkor komolyan megkérdőjeleződött, amikor a törvényhozás figyelmen kívül hagyta a új alaptörvény előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozatot, amely kimondja, hogy négyötödös parlamenti jóváhagyás kell az új alaptörvény előkészítésének szabályozásához. Az alkotmányelőkészítő bizottság nem paritásos alapon jött létre, hanem a parlamenti erőviszonyokat tükrözve, ráadásul a Jobbik és az MSZP később jelezte, hogy nem kíván részt venni annak munkájában, példájukat hamarosan követte az LMP is. A szocialisták 2010 őszén bejelentették, hogy saját alkotmánykoncepció kidolgozásába kezdenek, amely 2011 februárjára el is készült és elolvasható a párt honlapján. Az bizottságból és a parlamenti egyeztetésekről szintén kivonuló Jobbik az „ezeréves alkotmányozáshoz” való visszatérés szükségszerűsége nevében utasította el a kormánypárti koncepciókat. A politikai összefogás esélye tehát néhány hónappal az új alaptörvény kihirdetése előtt tehát gyakorlatilag a nullára csökkent, így a közös értékekben kialakított bármilyen konszenzus lehetősége is elveszni látszik.
A politikai elitek kiegyezésének hiánya, amelyben az ellenzék nemcsak a kormány, hanem a fennálló rendszer ellenzéke is az 1867-1914 közötti magyar közélettel mutathat a jövőben kísérteties hasonlóságot. A pártok ekkor nem valamiféle ideológiai konstrukciók mentén váltak szét, hanem lényegében az összes politikai vita az úgynevezett közjogi kérdés körül zajlott. A megosztó elem az Ausztriával, illetve az uralkodóval kötött 1867-es Kiegyezés elfogadása, vagy tagadása volt. Az utóbbi nézetet valló ellenzék a közel húsz évvel azelőtt – 1848 áprilisában létrejött – politikai berendezkedést tekintette önmagára érvényesnek. Abban az időben is nagyon hasonló volt a pártszerkezet, egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, míg a rendkívül sokszínű, fel- és eltűnő pártocskákkal tarkított ellenzék a teljes alkotmányos szerkezetet tagadta ugyan, mindennek ellenére természetesen benn ült a parlamentben. Szimbolikus témák uralma, obstrukciók és egyre elkeseredettebbé váló parlamenti viták éppúgy jellemzik ezt a korszakot, mint a gazdasági fellendülés és a modern polgári társadalom megszületése. A nemzetiségek és kialakuló munkásság jogfosztottsága olyan társadalmi feszültségeket generáltak, amelyet a közjogi vitákba nyakig merülő politikai elit már nem volt képes kezelni, így végsősoron ez is hozzájárult az ország bukásához.
Mintha a szemünk előtt születne újjá a 67-esek és 48-asok (illetve 49-esek) ellentéte, ha minden így marad áprilistól a 11-esek és a 89-esek végeláthatatlan csatáit követhetjük majd minden bizonnyal figyelemmel. Holott a társadalom irányából érkező kihívások nem kisebbek – sőt – mint a dualizmus idején, pénzügyi válság, elszegényedés, roma-integráció, széthulló egészségügy, oktatás. Kérdés, hogy a politikai rendszer elfogadása/tagadása mentén szerveződő politikai elit hogyan lesz képes ennek megfelelni. Mintha az egész magyar politikatörténet egy determinált körfolyamat lenne, amely mindig és mindig ugyanoda tér vissza, amelynek megtörésére jelenleg sincs túl nagy esély.
