Az előző részben négy olyan trendet mutattunk be, amelyek hosszútávon megkülönböztetik a magyar politikát a szűkebb és tágabb régiónkban tapasztaltaktól. Ezen eltérések miatt sokak számára érthetetlen a magyar politikai közeg. Ez az egyediség pedig nem valamiféle misztikumból, vagy kevesek által ismert titokból, hanem a magyar történelem tanulságaiból ered. Az első részben ismertetettek mellé (politikatörténet, geopolitika, politikai vezető és a Fidesz) most még további négy nagyon is magyar sajátosságot mutatunk be: a domináns pártrendszer, velünk élő társadalmi traumák, se keleties – se nyugatias társadalom és törekvés a régió vezetésére.

A 18. században népszerű volt az elmélet, amely Hellasz és Róma mintájára képzelte el az államok sorsát. Nem meglepő módon a független köztársaságot alapító észak-amerikai elit egy görög és latin műveltségű értelmiségi réteg volt, és ebből következően a két antik mediterrán kultúra jelentette számukra a politikai példatárat. Mondhatni, egy receptkönyvként forgatták az ókori szerzőket. A köztársasági történetírás hatott rájuk, amely szerint az államok addig képesek megőrizni a politikai és kormányzati rendszerüket, amíg a területük kicsi, és az erkölcsök tiszták. A hódítás révén jön a hübrisz, a gőg, az idegen szokások behurcolása dekadenciához vezet, a katonaságot adó szabad paraszti réteg lesüllyed, a polgárság elpuhul, a kormányzati rendszer is elkezd korrumpálódni, és végül bekövetkezik az, hogy valaki, egy önjelölt Julius Caesar megdönti a szétkorhadt köztársasági rendszert. A 19. század végén is féltek ettől. Nem véletlen, hogy ekkor sok amerikai tárgyú disztópia és Róma-regény jelent meg az Egyesült Államokban. Bármely furcsa, ezeknek van üzenete a jelen számára.

Két részben szeretnénk írni a bosszúról, az elsőben terápiás megközelítésben, a másodikban játékelméletiben. Alább az első részt közöljük.

A karizmatikus vezetők korát éljük világszerte – Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Emmanuel Macron, vagy idehaza Orbán Viktor mind-mind meghatározó személyiségek. A pártok, mozgalmak jelentősége mintha elenyészővé vált volna, minden a vezetőkről szól. A hazai ellenzék is hosszú ideje az „ellen-Orbánt” keresi, azaz egy olyan politikust, aki Orbán karizmájával rendelkezik, de épp ellene politizál. Erre volt jelölt régebben Gyurcsány Ferenc, talán egy ideig Vona Gábor, majd néhány hónapra Márki-Zay Péter, legújabban pedig Magyar Péter. Pedig a karizma ellenszere nem csak egy másik „ellenvezér” felemlése lehet, hanem van egy másik út is, amit kiválóan illusztrál az amerikai példa.

Egy német és egy magyar szerző is a múlt folyamatait vizsgálja és nagyon érdekes különbségekre bukkan a nyugati és a magyar fejlődést, a társadalom felső és alsó rétegeinek kölcsönhatását illetően. 

Mi történik akkor, ha egy holland újságíró Brüsszel után Bécsbe költözik? A paloták árnyékában szép lassan felfedezi mennyi hasonlóság rejlik a Habsburg Birodalom és az Európai Unió működése között.

Az eltelt több mint 30 év már elegendő távlatot ad ahhoz, hogy felismerjük azokat a jegyeket, amelyek egyértelműen megkülönböztetik a magyar politikai közeget a rendszerváltás után az EU-ba integrálódott keleti blokk más államaitól. Írásunk két részében azokat a területeket és jellemzőket mutatjuk be, amelyek alapvetően meghatározták és meghatározzák a különbségeket Magyarország és a térség többi állama között. Nyolc ilyen kategóriát ismertetünk, ebből az első részben négyet boncolgatunk: politikatörténet, geopolitika, politikai vezető és a Fidesz. Ezen eltérések miatt sokak számára érthetetlen a magyar politikai közeg és annak trendjei. Ez az egyediség pedig nem valamiféle misztikumból, vagy kevesek által ismert titokból, hanem a magyar történelem tanulságaiból.