Vajon lehet-e még újat mondani a politikában, és egyáltalán kell-e? A felgyorsuló hírciklusban számít-e még a tartalom, vagy fontosabb a tartalomgyártás maga?

A Fidesz kultúrharcának alapja az volt, hogy a politikai győzelmet követően világnézetüket tekintve is hegemón szerepbe kerüljenek, azáltal, hogy uralják az általuk liberális dominanciájúnak tartott kulturális teret. Ennek viszonylag egyszerű eszközei voltak: a cél érdekében elfoglalták a számukra fontos médiumokat, s attól fogva a saját üzeneteiket közvetítették, nem törekedtek arra, hogy táborokon átívelő üzeneteket fogalmazzanak meg. A sorozatos választási győzelmek a tévedhetetlenség illúzióját fűtötték. Igen ám, csak menet közben megváltozott az információ-fogyasztás módja, egyre kevésbé számít a rádió, a televízió, a nyomtatott sajtó, a könyvek, a színház mondanivalójának irányultsága. Pontosabban az a generáció, amelynek ezek még mérvadóak, már kialakult politika képpel rendelkezik, a politikusok pedig inkább a gyerekeiket, unokáikat szeretnék megnyerni táboruk számára, hiszen egy rendkívül szoros választás esetén ők lehetnek a mérleg nyelve. A szinte folyamatosan “élőző” Tisza érti ezt, ők az első igazán online-párt, nem véletlen kellett a Fidesznek stratégiát váltania, és felvenni a kesztyűt a digitális térben is. De vajon mit tesz az online kommunikáció jelentőségének növekedése a politika világával?

Érdekes mód egyszerre üresíti ki a politikát, és tolja a személyes találkozók, az offline szerepvállalás irányába. Kiüresíti, mert a hírciklus pillanatok alatt tovalibben még a “szenzáció értékű” információk felett is. Így minden hír “szenzáció” és ennek következtében semmi sem az. Egy új politikai gondolat pontosan annyi ideig él, mint egy bűnügyi hír, vagy természeti katasztrófáról való tudósítás. Korábban lehetett tudni, hogy minden csoda három napig tart, ma már majdhogynem csak a következő honlapfrissítésig. Ráadásul a közösségi média algoritmus-vezérelt, fizetett hirdetésekre építő elérése esetében nem is a tartalom számít, hanem a relevancia fenntartása, a folyamatos tartalomgyártás az újdonságérzés fenntartásához. Ez nem kedvez az elmélyült gondolkodásnak, ellenben kedvez a kattintás- és like-vadászatnak.

A növekvő politikai polarizáció messze nem csak a politikusoknak köszönhető, hanem azon felületek terjesztési logikájának is, amelyeken megjelennek ezek az üzenetek. Az, hogy hamarosan megszűnik a legnagyobb közösségi média platformon a politikai hirdetés lehetősége, még inkább hozzájárul ahhoz, hogy a választási kampányok politikai interakciói visszaterelődnek a személyes kapcsolatépítés irányába. Ez éppúgy látszik a Tiszának az erőforrások híján, szükségből született “organikus” építkezéséből (országjárás), mint például Demeter Szilárdnak a kötcsei pikniken a Mandinernek adott interjújából, ahol úgy fogalmazott, hogy “Korunk az infokrácia világa, az igazság és a kollektív történetmesélés helyett az adat fogalma, az algoritmusvezérelt adatfolyamok kerültek előtérbe. Nekem ennek az ellenpólusa Kötcse, az a tér, hely, kitüntetett időpillanat, ahol és amikor mi még értjük az igazság fogalmát, racionális vitákat tudunk folytatni, és elmeséljük azt a közös történetet, aminek a három oszlopa az Isten, haza család.”

A Byung-Chul Han szerző által bevezetett fogalomra építő nyilatkozata nem is olyan régen még egy kicsit ódivatú gondolatnak számított volna, mégis beleillik a Fidesz szabadságharcos narratívájába. Han könyve az információs kapitalizmus elnyomó jellegére mutat rá, arra, hogy milyen léptékben bénítja az embereket az információ-túltengés, illetve milyen mértékben képesek beavatkozni a társadalom szövetébe azok, akik irányítják ezeket a csatornákat. Ha például a közösségi média megjelenést vesszük példaként, akár választásokat is képes eldönteni egy-egy ilyen szabályozás-módosítás. Ezzel a jelenséggel leghatékonyabban az offline jelenlét megerősítésével lehet szembeszállni.

Lakatos Júlia