A XVIII. századi velencei kémjelentésekről szóló könyv előszavában Szerb Antal beszél kis történelemről és nagy történelemről. “…senki nem tudta a velenceieknél ízesebben, okosabban és részletesebben leltározni az udvari pletykákat és intrikákat, a századok kis történelmét, amely ott van a nagy történelem mögött mint titkos mozgató.” A velencei kémjelentések egy politikailag hanyatló várost mutattak be, amelynek vezetői túlzott jelentőségét tulajdonítottak az egyéni történeteknek. A kötet végére érve láthatjuk: a nagy történelem elsodorta, megszűnt a Velencei Köztársaság. A jelenség elgondolkodtat – 2025-ben egy átalakuló világban, a magyar politikai szereplők vajon a kis- vagy a nagyképpel foglalkozzanak?

A kérdés már csak azért is időszerű, mert egy évvel ezelőtt – Magyar Péter színrelépésénél – az egyik leggyakrabban megfogalmazott észrevétel volt, hogy Orbán Viktor megfeledkezett az emberekről, már csak a nagypolitikával foglalkozik, és a Fidesz jobban tenné, ha hétköznapi problémákra összpontosítana. Ezt teszi Magyar Péter azóta is, járja az országot, kommunikációjában kifejezetten az egyéni sorsokra fókuszál, s azt a képet erősíti, hogy Orbán Viktor elszakadt a néptől, mi több, a nép szembefordult vele. Egy ideig úgy tűnt, ez hatásos, s a Tisza rendkívül gyorsan gyarapította ismertségét és népszerűségét, a Fideszt is arra késztetve, hogy növelje helyi interakcióit a választókkal. A kis képre fókuszáló politikának azonban van egy, a pártok fejlődésére kiható korlátja, amire élesen rávilágít Magyar Péter első évértékelője és – még előtte – a Partizános interjúja.

A Partizán-interjú legfőbb feszültségforrása Gulyás Márton arra irányuló kérdései voltak, hogy tételesen mit tervez a Tisza bizonyos konkrét területeken. Ezekre a válasz legtöbbször az volt, hogy a párt még dolgozik ezek kidolgozásán, illetve, hogy majd az évértékelőn kiderül. A tervek egy része, amolyan tételes felsorolásként, mint egy bevásárlólista, el is hangzottak hétvégi beszédében. Csakhogy ez nem áttörés, hanem a korábbi ellenzék logikájának folytatása. Ez a logika abból indul ki, hogy a Fidesz évek óta nem ír programot, kvázi biankó felhatalmazást kér a kormányzásra, amellyel szemben úgy lehet hatékonyan küzdeni, hogy minél részletesebben bemutatják mit tennének szakpolitikai téren a társadalom különböző csoportjai érdekében. A hiba ott van, hogy az ellenzék azt feltételezi, a képzeletbeli mérleg másik serpenyője, program híján, üres. Való igaz, hogy Orbán Viktor nem az öntözési stratégiájával kampányol, a serpenyő másik felén azonban ott a politikai nagykép, amit tudatosan épít több mint egy évtizede. Ezzel pedig az ellenzék továbbra sem rendelkezik, azon túl, hogy Orbán Viktort le kell váltani, illetve, hogy ők az européerek, a nyugatosak.  

Ez kezd látszani a miniszterelnök kommunikációján is. Amióta a nemzetközi politika csillagállása újra kedvezőbbé vált Orbán számára, egyre többször utal vissza politikai fordulatának kezdetéhez, a 2014-es híres, hírhedt tusnádfürdői beszédének alapgondolatához. Nemrég a Lámfalussy konferencián például így fogalmazott: “De mégis higgyék el, hogy az előttünk álló időszak egyik nagy versenye az az államszervezési modellek közötti verseny lesz, vagy talán most is az. Miután a neoliberális államszervezési modellek éppen most buknak meg, ezért az a kérdés, hogy milyen más államszervezési modellek jönnek különböző nemzeti kultúrákból, nemzeti sajátosságokkal körülpántozva.” A minap a Mandinernek adott interjújában pedig a geopolitikai erőviszonyok átalakulására utalva fogalmazta meg, hogy “…a magyarok már tudják, a jövő nem ott van, ahol ők laknak, hanem valahol máshol. És nekünk most ehhez a jövőhöz kell odaillesztenünk Magyarországot, nem maradhatunk csak az Európai Unió keretrendszerében.” A miniszterelnök által sugallt kép azt mutatja: lehet, hogy Magyar Péter rajta tartja az ujját a magyarok ütőerén, de Orbán Viktor a világfolyamatok szintjén mozog.

Láthatjuk tehát, hogy az egyik szereplő a kiskép hangsúlyozásával szeretné elnyerni a választók bizalmát, a másik viszont a nagyképből vezeti le a kisképet érintő kérdéseket is. Ez nem feltétlen prioritásokat mutat, sokkal inkább abból az immáron sok éves tapasztalásból ered, hogy egy átfogó vízió, amely elhelyezi a nemzetet a nemzetközi mozgások közepette, jobban elbírja a szakpolitikai program mellőzését. A szakpolitika önmagában ugyanis nem képes elvinni a hátán egy pártot. Nagykép nélkül hiába a kormányzásra vonatkozó konkrét elképzelések, nem biztos, hogy el tud jutni a párt a kormányzásig. Már csak azért sem, mert a gondosan kidolgozott terveket könnyen elsodorhatják a megváltozott nemzetközi erőviszonyok.

Kezdetben hasznos volt a kiskép az Orbán-kormánnyal való szembe helyezkedéshez, egy ponton túl azonban meg kell haladnia, amennyiben el akarja kerülni az óellenzék vesztét okozó csapdát. Az időtényező itt persze komoly hátrány, egy szellemi holdudvar, vagy tanácsadók által előkészített koncepció nélkül, egy év alatt érthető, hogy csak a kiskép kidolgozásáig jut egy új párt. Versenyképesség szempontjából azonban a következő megugrandó küszöb a nagyképben való gondolkodás lesz.

Lakatos Júlia