Az Európai Uniót gyakran kritizálják azért, mert nem elég demokratikus. Az euroszkeptikus politikusok rendszerint előhozakodnak a „demokratikus deficittel”, ami abból adódik, hogy egyre több és több fontos döntést hoznak meg európai szinten, miközben a brüsszeli döntéshozók nagy része nem rendelkezik közvetlen választói felhatalmazással. Ennek eredményeképp a polgárok által nem ismert kinevezett bürokraták hoznak meg fontos politikai döntéseket.
Ez a lassan hetvenéves kritika komolyan hozzájárult a Brexithez is, és az európai integráció hívei is régóta próbálják megoldani a problémát. Az Európai Parlament jogköreinek folyamatosan bővítése, az európai polgári kezdeményezés bevezetése intézményes megoldásokként szolgálnak, de nem szüntette meg azt a helyzetet, hogy az európai intézményeknek (különösen az Európai Bizottságnak) komoly befolyásuk van egyes politikai kérdésekre, elég csak a jelenlegi huzavonára gondolni a Magyarországnak járó uniós források lehívásáról, ahol demokratikusan megválasztott magyar politikusok vitatkoznak brüsszeli bürokratákkal.
Rejtélyesnek tűnhet, hogy ha egy probléma nyilvánvaló évtizedek óta, hogyhogy csak félmegoldások születtek rá? Az összeesküvés-elméletek hívei rögtön meg is adhatnák a választ: az elit nem akarja kitenni magát a népakarat szeszélyeinek, és így irányítják a háttérből a világpolitikát, szándékosan akadályozva a demokrácia beszivárgását az európai szintre. A valóság azonban ennél bonyolultabb: az EU egyszerűen nem lehet demokratikus.
Ezt a sarkos állítást a neves politikatudós, Robert Dahl fogalmazta meg még a ’90-es években, amikor az Unió demokratizációja a folyamatos európai alkotmányozás apropóján terítéken volt, és általános volt az optimizmus azzal kapcsolatban, hogy az Európai Unió a demokrácia színtere lesz belátható időn belül. A korabeli divatos véleményekkel szemben sok érvet felhoz amellett, hogy minden kísérlet kudarcba fog fulladni, ami demokratizálni próbálja az európai szervezetet, de ezek közül kiemelkedik az, hogy a modern demokráciák csak nemzetállamok lehetnek, Európa pedig nem az.
Dahl szerint azért fonódik össze szorosan a nemzet és a demokrácia fogalma, mert csak olyan közösség tud demokratikusan döntést hozni, amelynek tagjai között van egy szoros összekötő kapocs, ami miatt egymás ügyeire bármilyen felületesen is, de odafigyelnek. Például Magyarországon bár a jobboldal ki nem állhatja a baloldalt, a baloldal pedig ki nem állhatja a jobboldalt, mégis törődnek azzal, mi történik a másikkal. A Fidesz-szavazók rengeteget foglalkoznak Gyurcsány Ferenccel, a DK-sok pedig talán még naprakészebbek Orbán Viktorral kapcsolatban. A figyelem kölcsönös, és az ügyek is többnyire azok – még akkor is, ha a vélemények, álláspontok az ügyek és személyek kapcsán a lehető legélesebben eltérnek.
Ez a demokrácia egyik alapja: szükséges, hogy olyan dolgokról szülessen közös döntés, ami minden résztvevőt érdekel. Ha a polgárok egy jelentős csoportját egy-egy kérdés teljesen hidegen hagy, nem lehet demokratikusan döntést hozni, mert nagyon sokan érdeklődés hiányában nem fognak részt venni a folyamatban, az alacsony részvétel és lelkesedés pedig a demokráciát paravánná silányítja. Az ilyen, széleskörű politikai figyelmet nem követelő ügyeket általában nem is demokratikusan szokták intézni sehol sem.
Dahl pedig rámutat, hogy ezeket a közös ügyeket, a politikai közösséget a nemzet hozza létre: az egy nemzethez tartozó polgárokat azonos ügyek érdeklik. Más nemzetek iránt viszont már lankad a figyelem: a magyarokat nem annyira érdeklik a spanyol fejlemények (már amennyiben nincs magyar relevanciája az ügynek), és a németek is csak akkor törődnek a görögökkel, ha ez a német belpolitikát is érinti. Így az európai színpadot hiába demokratizálják intézményes formában, hiába adnak több és több hatalmat az Európai Parlamentnek, hiába adnak lehetőséget a véleménynyilvánításra a polgároknak, őket ez egyszerűen nem fogja érdekelni, így pedig csak a demokrácia külsőségei lehetnek meg, a valóban demokratikus Európához egy európai közösség is kellene, az pedig egyelőre nincs.
Az idő Dahlt igazolta: ma is nagyon kevesen foglalkoznak az európai intézményekben zajló politikával, a nemzeti politika primátusa semmit sem csökkent. Így az Unió demokratizációja nem tudott igazán előrehaladni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a brüsszeli döntések, követelések illegitimek lennének, sőt, akár a demokrácia őreként is felléphet ez a nem demokratikus szervezet. A történelemben a demokráciák kialakulásakor és stabilizációja idején nagyon gyakran nem demokratikus, kifejezetten technokratikus-bürokratikus szervezetek bábáskodtak, sőt, Dahl szerint főleg az ilyen intézményektől várhatjuk el, hogy valóban elkötelezettek legyenek a demokratizáció iránt. A demokratikusan működő nemzeti kormányok a fentebb említett okok miatt befelé figyelnek, a saját nemzetállami problémáik megoldásával foglalkoznak elsősorban, más országok demokráciájának minősége másodlagos kérdés, ami könnyen lekerülhet a napirendről. A nép figyelméért nem küzdő bürokratikus szervezetek viszont megtehetik, hogy érdemben figyelnek több ország politikai rendszerére, és mindenhol segítik a demokrácia terjedését és fennmaradását.
Ezért az EU-t a demokrácia mintaképeként bálványozni nagy hiba lenne, és a „demokratikus deficit” leküzdése is kudarcra ítélt projekt.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Uniónak ne lenne joga politikai döntéseket hozni, politikai vitákban megnyilvánulni, állást foglalni a nemzeti demokráciák kapcsán. A hazai közbeszédben vagy az egyik, vagy a másik hibát a legtöbb szereplő elköveti, így ritkán lehet érdemi diskurzust folytatni arról, hogy mit is várhatunk az EU-tól ebben a politikai értelemben.
Rajnai Gergely
