A múlt héten megjelent az Eurobarometer friss felmérése, amelyben az egyes tagállamok véleményét mérték fel néhány fontos kérdéskörről.
A magyar sajtó elsősorban arra koncentrált, hogy az ukrán-orosz konfliktusra adott európai reakciókat miként értékelték a magyarok, de ennél is érdekesebb megfigyeléseket is tehetünk az adatokat böngészve: a magyarok más országok polgárainál jelentősebb politikai szerepet szánnak az EU-nak – miközben az Unióról – a többi tagállam lakóihoz hasonlóan – alig tudnak valamit.
Uniós összevetésben kimagaslóan sokan mondták azt Magyarországon, hogy az európai intézmények fontos szerepe a demokrácia és a jogállamiság felügyelete és erősítése az egyes tagállamokban. Általában elmondható, hogy a magyar válaszadók politikai rendszerre gyakorolt hatást várnak az Uniótól, míg más témákban, például társadalompolitikában (pl. a nemek közötti egyenlőtlenségek csökkentését az európai átlaghoz képest fele annyi magyar várja el az EP-től) kevesebbet várnak „Brüsszeltől”, mint az európai átlagpolgár; tulajdonképpen azt várjuk, hogy Európa erőteljesebb szerepet vállaljon a belpolitikában.
Miközben az Unió belpolitikai szerepét kívánjuk növelni, az is kiderül a számokból, hogy az európai politikáról vajmi keveset tudunk – a legtöbben saját bevallásuk szerint is csak ritkán követik a brüsszeli politikai fejleményeket, feltehetően akkor, amikor magyar politikusokról van szó. Ez az ellentmondás – az EU-tól várjuk a megoldást a politikai problémáinkra, miközben fogalmunk sincs, hogy mi fából is faragták az Uniót – rámutat a rendszerváltást követő hazai politikatörténet egyik kulcsfontosságú jelenségére: nagyon sokat várunk Európától, nagyon szeretnénk minden szempontból európaiak lenni, de keveset foglalkozunk Európa megértésével.
1990 után Európa sokáig éteri célként, és egyfajta „jóságos nagybácsiként” szerepelt a hazai közbeszédben, de mindeközben elmaradt annak tanulmányozása, hogy miért is válhatott ilyen irigylésre méltó hellyé Nyugat-Európa, ez ugyanis korántsem magától értetődő. Az Európa iránti érdeklődés tulajdonképpen leszűkült arra, hogy ott gazdagabbak az emberek, és mi is szeretnénk jómódúak lenni – ennek pedig legrövidebb útja az, ha az egyszeri magyar állampolgár kivándorol egy gazdagabb nyugati országba, és ott próbál szerencsét. A hosszabb út, a hazai társadalmi, gazdasági és politikai minták európaihoz igazítása csak a felületes intézményi szinten indult meg, a mélyebb változásokra nemhogy hajlandóság nem mutatkozott, hanem megoldandó problémaként sem merült fel az európai sikersztori megtanulásának kérdése.
Európa így valami külső, számunkra ismeretlen, de gyakorlatilag tökéletes fogalomként lengte be a magyar politikát a rendszerváltást követően. Ezt a fogalmat is csak és kizárólag a magyar belpolitika szemüvegén keresztül próbálta értelmezni a hazai közvélemény, minden „brüsszeli” fejlemény is legfeljebb annyiban volt érdekes, hogy miként hathat ki a magyar pártpolitikára. Ez az elmúlt évtized konfliktusai során csak felerősödött, az EU Orbán Viktor ellenzékeként érdekes, de az keveseket érdekel, hogy valójában mi is zajlik az Unióban. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy az Eurobarometer felmérés szerint a magyarok európai átlaghoz képest kiugróan magas arányban azért terveznek szavazni a következő EP-választáson, hogy az általuk legjobban utált magyarországi párt jó szereplését megakadályozzák. Európa tehát továbbra is csak belpolitikai fegyver, mintha nem is valós hely lenne, hanem valamiféle absztrakt, igazából megismerhetetlen fogalom.
Mindezen a tendencián az sem változtatott sokat, hogy az EU-párti konszenzust a Fidesz már régóta megtörte. „Brüsszel” továbbra is valami külső, feltárhatatlan szereplő, aminek számunkra érdekes tevékenysége a magyar belpolitika befolyásolása, csak míg az ellenzéki pártok ezt áldásosnak, addig a kormány károsnak mutatja be. Orbán Viktor pl. épp a minap beszélt az EU-ról úgy, mint egy egységes birodalom, aminek fő célja a magyar belpolitika eltérítése. Ebből a szempontból tehát nincs változás:
Európa sokszínűségére, lényegére nem vagyunk kíváncsiak, csak egy külső, a magyar belpolitikára ható jelenségként tekintünk rá.
A folyamatos csatározások, illetve az a tény, hogy az uniós intézmények (láthatóan a magyar polgárok egy jelentős részének igényei szerint) egyre intenzívebben próbálnak beavatkozni a magyar politikai folyamatokba (lásd pl. az Erasmus-ügyet) esetleg némileg változtat ezen a hiányosságon. Legalábbis a tény, hogy az Unióról folyamatosan szó van a magyar közéletben, és időről időre testközelből láthatjuk az európai intézmények működését, talán egyre többeket késztet az európai politika mélyebb megértésére, ha más nem is, ez lehetne egy pozitív hozadéka ennek a viaskodásnak.
Rajnai Gergely
