Bár az Aranybulla sorozat megjelenése az év végi szimbolikus elcsendesedéshez volt igazítva, a visszhangja mégis hangossá tette az újév elejét. Még most is sorra jelennek meg a méltató, és kritikus értékelések, amelyek legfőbb értéke elemző szemmel, hogy tökéletesen leírják a folytatódó kultúrharc, egyben a kurrens magyar politikai diskurzus jellegét.

Mivel a Méltányosság Politikaelemző Központ egyik kiemelt témája a filmek és a politika kapcsolata, ezért megkülönböztetett figyelmet fordítunk minden új hazai produkció iránt. Nem titok az sem, hogy a történelmi és nemzetközi összehasonlítást előtérbe helyező agytrösztként úgy véljük, hogy a történelmi filmek fontos szerepet játszanak a demokráciára nevelésben. Amikor tehát az Aranybullával foglalkozunk, akkor nem egy aktuálpolitikai vitába szállunk bele, hanem egy olyan témát látunk, amely illeszkedik agytrösztünk tizenöt éves munkásságába, és amiről jó ideje, kormányoktól függetlenül, határozott álláspontunk van. Ebből is ered, hogy a kultúrharcot is történelmi adottságnak tekintjük, amely jelen formájában a rendszerváltás óta velünk van.

A kultúrharc jelenlegi megnyilvánulása a növekvő politikai polarizáción, megosztottságon túl, a magyar kulturális szféra finanszírozásának módjából, a kultúrpiac méretéből ered. Mint annyi mindenben, amiből politikai konfliktus származik Magyarországon, ezen a téren is érvényes, hogy túl sok az eszkimó, és kevés a fóka, amit kiegészít a színlelt kapitalizmus ősrégi problémája, azaz, hogy hiába felel meg látszólag a rendszer a szabadpiac kritériumainak, mégsem termel piaci alapon. Jelen esetben az átalakuló fogyasztási szokások következtében vélhetőleg már soha nem tudja elérni az eredeti nyugati termelési, finanszírozási modellt. Mindez azt jelenti, hogy a kulturális szféra hosszútávon rá van szorulva az állami támogatásra, ami sosem lesz elegendő ahhoz, hogy minden projekt megvalósulhasson, ahogyan sosem lesz politikai szándék arra, hogy a párhuzamos kulturális elképzelések egyidejűleg, plurális módon megjelenhessenek állami támogatásból. Így aztán a kultúrharc továbbra is állandó módon rögzül a politikai kultúrában, amit legfeljebb egy nem színlelt kapitalista finanszírozási modell tudna kizökkenteni onnan. Azaz, ha a kultúrtermékeket előállítók teljesen piaci alapon, a mindenkori kormányoktól függetlenül állítanák elő azokat, ami jelen formában nem rentábilis, így nem is reális.

 Ugyan a kultúrharc jelenléte adott, úgy vélem, mégis van lehetőség arra, hogy ne a szokványos tábormentalitásban beszéljünk az Aranybulla sorozat körüli vitákról. Hogy mit értek ezen? Ha a filmgyártás példájánál maradunk, a párbeszédet leginkább az lehetetleníti el, hogy a felek illegitimnek tartják a másik fél által felkarolt témákat, illetve az általuk képviselt értékeket. Ez esetben sincs másképp. Ahogyan természetesen politikailag motivált volt a témaválasztás az Aranybulla film esetében, úgy az sem véletlen, hogy a legtöbb kritika abból indul ki, hogy a történelmi film, mint műfaj létjogosultságát kérdőjelezi meg. A történelmi hitelesség, a technikai és esztétikai kérdések mind csak ezt követően kerülnek szóba, de csak sokadlagos jelentőséggel, hiszen eleve politikai támadásnak tartották a téma megfilmesítését. Fordított esetben, amikor balliberális kultúrfölény érvényesült, akkor a kortárs “életmód” filmeket támadták jobboldalról, amelyeket azért tartottak illegitimnek, mert úgy vélték, hogy ahelyett, hogy nemzeti problémákkal foglalkoztak volna, pusztán liberális értékeket terjesztenek. Az Aranybulla körüli diskurzusban mégis akadt néhány értékelés, amely úgy volt képes éles szakmai kritikát gyakorolni, hogy közben elismerte a történelmi film létjogosultságát (pl. itt és itt). Ha másért nem, például azért, mert a Trónok harca (de számos más film is) bizonyíték arra, hogy akár az úgynevezett nyugati “liberális” filmművészetnek is érték a történelmi film, még, ha más szemszögből is, mint a jelenlegi magyar kormány számára. Vagy mert észlelik azt, hogy tényleges segítség lehet a fiatalok történelemtanulásában a minőségi történelmi film (még akkor is, ha azok már rég nem a televízión, vagy a mozikon keresztül fogják elérni célközönségüket).

Miközben a kultúrharc már említett ördögi köre miatt nem valószínű, hogy érkezni fog egy “ellen-Aranybulla”, önmagában az, hogy immáron nem csak kormányzati oldalról van nyitottság a műfajra, már előrelépés. Függetlenül attól, hogy filmként hogyan működik a produkció, vagy, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket, pozitívum hogy van egy minta, amihez lehet viszonyulni, amiről elindulhat egy diskurzus a tekintetben, hogy milyennek kellene lennie egy történelmi filmnek. Ahogy a Besúgó című sorozat is azt szenvedte meg a kritikákban, hogy nem sok száz rendszerváltásról szóló film/sorozat egyike, hanem az első fecske, így az Aranybulla hibái is leginkább arra vezethetőek vissza, hogy miközben jelentős elvárásokat támasztottak vele szemben, lényegében az első nagyszabású kísérlet egy ilyen jellegű produkcióra.

Lakatos Júlia