Vajon hogyan ünnepeljük mi október 23-át, és hogyan a franciák a maguk forradalmát? Hasonlóságok és különbségek Csizmadia Ervin blogbejegyzésében.

Most, hogy túl vagyunk az idei október 23-án, elgondolkodhatunk: lassan meg kellene írni az elmúlt 32 év ünnep-történetét, kizárólag csak erre az egy napra koncentrálva. Vajon hogyan alakult október 23.-a közös (vagy épp külön-külön történő) megünneplése? Természetesen a legkevésbé sem vállalkozom arra, hogy akár vázlatosan megpróbáljam ezt feltárni – ehhez nekem is rövid az emlékezetem és a témában nem folytattam mélyebb kutatásokat. Csak néhány rövid skicc.

Az első, ami eszünkbe juthat október 23.-a kapcsán, hogy mi, magyarok, nem tudunk közösen ünnepelni. De ezt a megközelítést nyugodtan elhagyhatjuk. Merthogy nézzük csak meg a franciákat. Olvassunk nagy francia emlékiratokat, s rögtön rájövünk: náluk se könnyű. A néhai francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing például leírja, hogy Franciaországban (így írja) „két inkompatibilis elit” áll szemben egymással, s ezek szinte semmiben (így a  Nagy Francia Forradalom megítélésében sem) értenek egyet. Giscard óta persze – gondolhatnánk – sok idő telt el, s könnyen lehet, hogy Macron Franciaországában már alapvetően más a helyzet, de, sajnos, nem így van: ma is ugyanaz a szembenállás, legfeljebb a szereplők mások, és a nemzeti trikolór mellett több a sárga szín.

Van viszont valami, ami mégis mássá tesz minket, mondjuk a franciákhoz képest. A franciáknál az elmúlt évtizedekben nem voltak olyan nagy fölénnyel nyerő kormányok, mint nálunk az Orbán-kormány. Igaz persze, hogy ott sem ritka a két elnöki ciklus, és régebben egy ciklus 7 évig tartott (most 5), de ezeket valahogy a franciák mégsem úgy élték meg, mint ahogy mi itthon. Kétharmad az mégis csak kétharmad. Négy kétharmad, mégis csak négy kétharmad. Szóval oda akarok kilyukadni, hogy Magyarországon az ünnepek megünneplésébe „beleszól” az, hogy a permanens kétharmados kormányok elleni ellenzéki indulatokat nem lehet „felfüggeszteni” az ünnep idejére. Az összefüggés egyszerű: minél tovább folytatódnak a kétharmadok, annál kisebb az esély, hogy az ünnep valamiféle átmeneti lenyugvást hozzon.

De persze még ez a megállapítás is csak részben igaz. Ugyanis az 1990-es és a 2000-es években nem voltak kétharmadok (mondjuk 1994-ben igen: MSZP-SZDSZ). De lenyugvás akkor sem jött. Egyfajta hullámzás volt; hol kicsit békésebb, hol indulatosabb volt október 23-a. Bárki bármivel is próbálkozott, az éppen aktuális ellenzék sosem zárkózott fel a kormánypárt mögé. Kutathatunk az emlékezetünkben, de nemigen találunk olyan ünnepet, amikor köztársasági elnök, miniszterelnök, főpolgármester, ellenzéki vezérek stb. közösen álltak volna valamiféle emelvényen.

S még egy dolog. Abban a bizonyos „ünnep-történetben” helyet kell szentelni az előtörténetnek. Annak, hogy mit kezdett a magyar társadalom 1848-cal – 1867 után. Fergetegesen hasonló a helyzet, mint amit mi kezdünk ’56-tal 1990 után.

Úgy tűnik:

Csizmadia Ervin