Elképzelhető, hogy egy demokrácián belül élesebb konfliktusok legyenek, mint amikor a demokráciák ellenfelei a diktatúrák voltak? Mindenesetre meglepődhetünk, hogy a demokratizálódás harmadik hulláma után harminc évvel a szókészletünkben milyen kifejezések vannak.

Az elmúlt évtizedekben kedélyes sematizmussal ismételgettük, hogy egyrészt véget ért a történelem; másrészt győzött a liberális demokrácia. Sokan persze mind a két tételt elhibázottnak tekintették már keletkezésük idején is, és amikor „visszatért” a történelem, kajánul felnevettek, de nem, ezzel nincs elintézve a dolog.

Arról van ugyanis szó, hogy akár visszatért a történelem, akár nem, olyan világban élünk, amikor az újat és a régit nagyon sokan igyekeznek végletesen szembefordítani egymással, s vannak, akik ezt korunk egyik nagy problémájának látják. Egy jeles francia szerző könyvében például azt rója fel, hogy a régi, a meghaladottnak vélt, egyben a Gonosz szinonimája is.  Ezt írja: „Jó: végre megtaláltuk a társadalmi együttélés helyes szabályait és alapvetéseit, amelyekhez képest a múlt vagy bármilyen más társadalmi berendezkedés maga a borzalom és a pusztulás. A Gonosz kiűzésére soha nem rest »vádlók« világában élünk, akik tökéletesen meg vannak győződve feladatuk elvégzésének szükségességéről”.

Kemény szavak, szinte az inkvizíció korát idézik.

Természetesen ne menjünk el idáig. Legyünk belátóbbak. Ugyanakkor arra mégis csak rá kell mutatnunk, hogy a vetélytárs nélküli demokrácia korának eljövetele egy olyan váratlan következménnyel járt, amit akkoriban, amikor a demokráciák a diktatúrákkal küzdöttek, még nem láthattunk.

A liberális demokráciákat ugyanis nem pusztán védeni akarják hívei a váratlanul felbukkanó „támadókkal” szemben, de talán túlzó módon is akarják védeni. Van is ebben logika, ugyanis a demokrácia több mint társadalmi, gazdasági vagy politikai rend. A liberális demokrácia: világrend. A ma érvényben lévő világrend pedig a 2. világháború után, lépésről lépésre alakult ki, s az új világrend kereteibe nemzedékek hosszú sora szocializálódott. A szocializáció pedig nem csupán az intézmények használatának, az együttműködés új kultúrájának, az európasiág új dimenziójának megtanulását jelentette és jelenti, hanem (úgy tűnik) fokozódó féltést is.

„Soha többé ne legyen háború” – talán ez az 1945 utáni világrend egyik „alapféltése”. És mennyire igaz, különösen az orosz-ukrán háború tükrében! De az a féltés, hogy „soha többé nemzetállamot, mert a nemzeti önzés robbantotta ki a világháborúkat”; nos, ez a féltés már bizonyosan túlzó, mert a nemzetállamot ab ovo diszkvalifikálni akarja. S ettől a túlzástól egyáltalán nem áll távol, hogy az ilyen államok nem csak nacionalisták, de egyúttal (írjuk csak kisbetűvel) a gonosz szövetségesei is. Ha pedig valami gonosz, azt valóban ki kell űzni, el kell különíteni, mert az nem csak a létező demokráciát, de a világrendet is veszélyezteti.

Gondolták volna a „történelem vége” és a liberális világgyőzelem 1990-es prófétái, hogy valaha is létrejöhet olyan demokratikus rendszer, amelyben gonoszokról és vádlókról lehet majd beszélni? Nagy valószínűséggel, az ilyesmi álmukban sem jutott eszükbe, hiszen ők éppen abban bíztak, hogy az 1945 utáni liberális világrend még csak tovább erősödik az 1990-es kelet-közép-európai demokratizálás által.

A probléma tehát napjainkban nem kicsi, mert tényleg úgy tűnik: a demokráciában is lehetnek összebékíthetetlennek tűnő táborok. Ez pedig egy új tanulnivaló, azok után, hogy a demokráciában csak leheletnyi különbségek lesznek, mondjuk jobb- és baloldal között.

Semmi nincs azonban veszve, ha már fentebb a szocializáció fogalmát említettük.

Csizmadia Ervin