Az ukrán-orosz háború kapcsán általános reakció volt, hogy az Európai Unió geopolitikai szempontból “fénysebességre” kapcsolt. Ahogy múlik az idő, és a konfliktus egyre inkább elhúzódik, úgy tűnik azonban, hogy az új geopolitikai ambíció inkább csak szavakban realizálódik, semmint tettekben.
Persze kérdéses, hogy volt-e alapja annak, hogy az Európai Unió erősebb geopolitikai szereplőként lépjen fel ebben a helyzetben? Az EU-nak ugyanis már korábban is szándékában állt erősíteni nagyhatalmi pozícióját, azonban még az Egyesült Államok meggyengülésével/háttérbevonulásával sem sikerült olyan mértékben megerősödnie, mint más, feltörekvő nemzetek.
Richard Youngs, a Carnegie Europe elemzője, arra mutat rá, hogy miközben a szándék megvan az Európai Unió részéről, hogy az ukrán-konfliktus kapcsán komolyabb geopolitikai szereplővé váljon, a helyzet azonban élesen rávilágít az EU korlátaira ezen a téren. Youngs amellett érvel, hogy valójában nem történt változás az unió geopolitikai stratégiájában, az ukrán helyzetre való reakció inkább csak kiemeli, mekkora különbség van a szándék és a valóság között. Az unió főbb politikai döntései ugyanis azt mutatják, miközben Ukrajna támogatói szeretnének lenni, nem akarnak közvetlenül belefolyni a konfliktusba, nem vállalják fel Ukrajna gyors integrálásának felelősségét, és nem akarnak foglalkozni a különböző nemzetközi függőségi viszonyokkal sem.
Youngs ezért paradigmaváltást javasol az unió számára. Ez magába foglalná annak a vitának a megnyitását, hogy milyen különböző érdekei és prioritásai vannak az EU-nak, illetve tagállamainak. Mindez rámutatna arra, hogy az unió nem tud egyszerre óvatos lenni, és irányt szabni a nemzetközi folyamatok terén. Ez lehetőséget nyújtana arra, hogy megvizsgálják, milyen messzire tud elmenni az EU annak érdekében, hogy nagyobb globális hatalomra tegyen szert, vagy egyáltalán reálisan el tud-e ilyen irányba mozdulni. Youngs ilyen szempontból egy olyan koncepciót támogat, amely a külpolitikai jelenlétet a politikai realitásokhoz igazítja. Amennyiben szélesebb körű stratégiai elképzelésekkel rendelkeznének, azaz többet tudnának a különböző érdekekről, elképzelésekről, megalapozottabb lenne a vita az Európai Unió globális szerepvállalásáról.
Youngs megközelítése azért is érdekes, mert az eltérő érdekek figyelembe vételéről szóló meglátása sokat segíthetne az unión belüli demokrácia-vita tisztázásában. Jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy a különböző felek elbeszélnek egymás mellett ebben a kérdésben (is). A liberális vs. illiberális demokrácia, vagy föderális Európa vs. nemzetek Európája koncepciók képviselői ugyanis gyakran olyan feltételezésekből indulnak ki a másikkal kapcsolatban, amelyek legtöbbször hamis narratíváknak bizonyulnak, de legalábbis azok, akikről szólnak, nem ismernek magukra bennük. Állításom szerint nagyfokú ismerethiány van a különböző szereplők érdekei és prioritásai kapcsán. Az uniós tagállamok egy csoportja úgy véli, evidencia, hogy az unió közös elvekre épül, ergo mindenki ugyanazt akarja benne. Az újabban csatlakozó tagállamok viszont úgy érzik, nem veszik figyelembe speciális igényeiket, s az uniós tagsággal járó előnyök számukra sok hátrányos kötelezettséggel járnak. Amennyiben az unió a jövőben valóban erősebb globális szerepvállalást szeretne elérni, az első lépés az volna, hogy leszámoljon azokkal a gyakran hamis feltételezésekkel, amelyek jelenleg belülről gyengítik az Európai Uniót, és reálisabban lássa a különböző nemzeti érdekeket a közösségen belül.
Lakatos Júlia
