A magyar szellemi-közéleti táborok gyakran vitatkoztak és vitatkoznak a történelmen. Három anekdotán mutatjuk be a történelemről szóló vitákat.
Az igazság sokféle, amiként ezen a habán kerámián is az alak többféle irányba néz. De a közvélemény, s a politika gyakran él azzal, hogy leegyszerűsíti az igazságot egy álláspontra.
Az egyféle igazság feltételezése földi dolgokban mindig kockázatos, mert ez a kiindulópont leegyszerűsíti a döntési helyzeteket.
Különösen szeretik az emberek az igazság keresését a történelemben
Magyarországon a történelem mindig része volt a politikusi és értelmiségi diskurzusnak.
Erre vonatkozóan három anekdotát említünk.
Passuth László írja visszaemlékezésében, hogy egy napon vitázott Illyés Gyulával arról, vajon Johanna nápolyi királynő bűnös lehetett-e férje, Endre magyar királyfi halálában. Passuth a Nápolyi Johanna című, 1940-ben megjelent történelmi életrajzi regényében fölmentette a királynőt a gyilkosságban való tényleges részvétel alól, és részben Endrét is felelőssé tette a történtekért. Illyés Johanna bűnösségét vallotta, míg Passuth hangoztatta a királynő ártatlanságát. Később azonban Passuth elismerte, hogy regénye megírása óta eltelt idő alatt arra a meggyőződésre jutott, hogy ma már legalább annyi bizonyítékot találna Johanna bűnösségére, mint ártatlanságára. Perdöntő bizonyíték eddig nem került elő, és csak szerencsével kerülhet elő, ezért Johanna bűnösségének vélekedése olyan, amit hisznek is, meg nem is.
A másik példa az, hogy 1948. január 1-jén Illyés, Kosáry Domokos, Révai József és Kádár János egy vasúti kocsiban utaztak Kiskőrösre, és egész úton a Görgei-kérdésről folyt köztük a szó, pontosabban arról, Görgei áruló volt-e vagy sem. Ez a kérdés egy fokkal, sőt másfél fokkal jobban izgatta a korabeli közvéleményt, mint a Johanna-ügy. Időben közelebb is volt a történet, érzelmileg megosztóbb volt, azonkívül vastag politikai áthallással rendelkezett. Ekkor a Magyar Kommunista Párt ugyanis felült a nemzeti, függetlenségi történelemszemlélet Rákóczi, Kossuth, Petőfi és Táncsics által reprezentált négyesfogatára. A kommunistáknak szükségük volt az áruló Görgei mítoszára, hogy érveljenek a magyar történetírás megtisztítása, és a jelenben az árulók utáni szimatolás mellett.
Végül, szintén Illyés szilárdan vallotta egy újságíróra hivatkozva, hogy a franciaországi Régusse városában őslakos magyarok élnek, akiknek ősei a 16. században az oszmán fogságból kiszabadulva költöztek oda. Mikor Kosáry kimutatta ennek lehetetlenségét, Illyés annyit mondott: „ti, történészek mindig a részletekkel törődtök.” Ezt akár egy politikus is mondhatta volna! Hiszen a politikusnak a történelem leginkább az érzelmi mozgósítás miatt kell.
A három anekdota egy irányba mutat: a magyar közélet meglehetősen történelem-, pontosabban történetírás-érzékeny. Az értelmiség mindig szívesen boncolgatta a történelmi témákat. A politika pedig szerette kihasználni az értelmiségi vitákat, és átváltani azokat aktuális pártpolitikai aprópénzre. A Görgei-kérdésben ez egyértelmű.
Az a szempont, hogy a történelmi igazság megismerhető-e, persze elsikkadt a vitákban. Van-e egyáltalán olyan, hogy igazság? Nem inkább arról van szó, hogy Johannának és Endrének, Kossuthnak és Görgeinek is megvolt a maga igaza, a saját nézőpontja felől. Hol a pártpolitika, hol a nemzeti büszkeség ösztönzi a szereplőket abban, hogy átlendüljenek a kellemetlen részletek fölött. Hogyan lehet kitörni az érzelmi leegyszerűsítések csapdájából, ezzel megvédve a történelmi szereplők integritását a talmi pártpolitikától?
A megoldást az jelentheti, amit Glatz Ferenc történész, az MTA későbbi elnöke pedzegetett ezelőtt több mint negyven évvel, a História folyóiratban. El kell fogadni azt, hogy az egyes történelmi szereplők nem voltak hibátlan emberek. A művészetek és az irodalom előbb fedezték föl az emberi esendőséget, mint a történészek. Fölteszi a kérdést, „vajon miért a szépirodalmi termékek, a szubjektív hangú visszaemlékezések formálják a történelemről való gondolkodást”, és azt is, „vajon tudunk-e olyan történelmi műveket írni, amelyekben a szereplők egyénileg gondolkodó, jövőjüket tervező, hibázó, mindennapi gondokkal küszködő emberek.” (Emberi sors a történelemben. História. 1980/1. 35.) Az irodalom – s tehetjük hozzá, a filmművészet – közelebb hozza az egyes szereplők személyiségét a közönséghez. Ezekben az alkotásokban lehetőség van a személyiség árnyalt bemutatására, hibákkal, esendőségekkel együtt. S a sokféle személyiség látásmódja közötti ütközésből derülhet ki ha nem is az igazság, de a sokféle egyéni igazság valami közös metszete.
Sokan reménykedtek abban, hogy egy napon a történelem megszűnik a politika játékterepe lenni. Ez az attitűd azonban túlélte a rendszerváltoztatást. Nem politikusoknak kellene beszélniük a történelemről, és nem is csak a történészeknek, hanem a művészeknek is, beleértve a filmrendezőket. A személyiségközpontú történelem lehet legjobb ellenszere az unalmas, elmocsarasodó történetpolitikai vitáknak és a hiábavaló igazságkeresésnek.
Paár Ádám
