Adott volt egy rendszer, amelyet elvben húsz éve arra készítettek fel, hogy ellen tudjon állni a demokratikus visszarendeződésnek. Mégis pillanatok alatt omlott össze, amikor a rendszert fenntartó erők kivonultak.

A döntés helyessége jelen írás szempontjából lényegtelen, sokkal inkább fontos a jelenség szimbolikája. Afganisztán összeomlása az Egyesült Államok legutóbbi nagy demokráciaépítő kísérletének látványos bukása. Sokan mondják, hogy Afganisztánban lehetetlen volt változást elérni, sőt, azt is, hogy tulajdonképpen nem is volt a kezdetekben konkrét terv, amely alapján változást érthettek volna el. De nem lehet, hogy a kísérlet valójában azért vallott kudarcot, mert a demokráciaépítési modell már jóval korábban megbukott?

Természetesen a történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna ha, azonban érdemes eljátszani a gondolattal, hogy, amennyiben tudatában lettek volna a kelet-európai átmenetek fejlődési irányával, akkor is helyesnek tartották volna egy új demokratizációs front megnyitását? Azt hiszem, nem. Mai tudásunkat nem tudjuk visszavetíteni a múltra, és nem is tudjuk függetleníteni az elemzés tárgyát az adott kor kontextusától (mint például a szeptember 11-i terrortámadás hatása), vagy az éppen aktuális politikai érdekektől. Visszatekintve a 2000-es évek Kelet-Európájára, és ezen belül természetesen Magyarországra, már láthatóak voltak a mainstream nyugati demokráciafelfogástól eltérő elképzelések körüli viták a térségben, igaz, akkor még úgy hittük, ez a demokratikus konszolidáció része. A konfliktusok majd kiforrják magukat, és a térség, főleg az uniós tagság révén beilleszkedik a nyugati demokráciák sorába.

Valahol itt csúszott hiba a rendszerbe. Ha ma könnyedén mondjuk azt, hogy Afganisztánban a vallási, kulturális kérdések miatt eleve esélytelen volt a változás, akkor miért hittük akkor, hogy pusztán a nyugathoz való integrálódás intézményi és anyagi előnyei elegendőek lesznek a felzárkózáshoz? Miért nem fektettünk nagyobb hangsúlyt a kulturális különbözőségek szerepének megértésére?

Egyfelől azért, mert a Nyugat úgy vélte, hogy elegendő kulturális vonzása van ahhoz, hogy alkalmazkodni kívánjanak hozzá az újonnan demokratizáló országok. A demokratizáló kelet-európai országok részéről viszont a szovjet érdekszférától való elszakadás azzal az érzettel társult, hogy a rendszerváltások országuk számára visszatérés Európához. A kizökkent történelem helyrebillentése, hiszen ők mindig is inkább nyugati orientációjúak voltak. Csakhogy a nyugatos orientáció nem azonos a politikai kultúrával, és egy ország történelmi hagyományaival. Az, hogy a demokratizáló országok önképe mennyiben ütközött a nyugatosságról alkotott nyugati elképzelésekkel nagymértékben meghatározta a demokrácia viták későbbi intenzitását. Lényegében mindkét fél alábecsülte a kulturális különbségek szerepét a demokratizációban.

Tíz évvel a kelet-európai rendszerváltások után ezek az összefüggések még nem látszottak. Nem is volt tehát miből “tanulnia” az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek.

A politikai rendszer ettől még működőképes maradt volna, akkor is, ha például nem lett volna európai integráció, azonban napjaink demokráciavitái épp azt mutatják, hogy valószínűleg nem úgy, ahogy azt a Nyugat elképzelte.

Lakatos Júlia