Habár az olimpiai megnyitóünnepség már lezajlott, a sportolók bevonulásáról megosztott képek, egészen pontosan a magyar sportolók formaruhája, ismét fellobbantotta a vitát a nemzeti jelképek szerepéről. Különösen a közösségi média felületein jelent meg visszatérő kommentként az, hogy a magyar csapat miért nem nemzeti színekben vonult fel. Miért a piros, fehér, fekete dominált?
Ahogyan Rajnai Gergely kollégám múlt héten a térképek politikai jelentőségéről írt, a ruhák körül kialakult vita lehetőséget nyújt arra, hogy elgondolkodjunk arról, mikor teszünk jót a nemzeti jelképeknek. Akkor, ha változtatás nélkül alkalmazzuk őket mindig, minden körülmények között, vagy, ha helyzethez, akalomhoz igazítva, inspirációs forrásként kezeljük őket? A fenti szembeállítás már előre is vetíti a kétféle megközelítését ennek a kérdésnek. A mindenkori tervezőnek, legyen bárhol a világon, azt kell fontolóra vennie, hogy egyáltalán a nemzeti színeket használja, és amennyiben igen, vajon ízléses és helyes minden elemét felhasználnia-e a lobogónak.
Hogy elvonatkoztassunk a magyar helyzettől, vegyük például az amerikai zászlót. Helyénvaló, hogy az alsónadrágtól a bikiniig, minden, de tényleg minden ruhadarab készül belőle? Hazafias dolog felvenni ilyesmit? És vajon más, ha egy olimpiai úszó fecskéjén jelenik meg a zászló, mintha egy random állampolgár viseli a floridai tengerparton? Más, ha csak egy ikonként jelenik meg a zászló egy ruhadarabon, esetleg egy-egy szín belőle szegélyként, vagy ha az anyag maga a zászlót másolja? S ha valaki épp a zászló iránt érzett tisztelet jeléül elhagyja a nemzeti színeket? Ez esetben felmerül az is, hogy ha nem a nemzeti lobogó színeire támaszkodik a tervező, akkor mire? Milyen szimbólum van még, amit be lehet emelni, és az adott esetben jobban szolgálja-e a kívánt célt; a könnyen felismerhető kulturális identitást közvetítő egyenruha megalkotását.
A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a magyar csapat ruháin szerepelt a sötétzöld szín, még, ha a televízió képernyőjén kevéssé érvényesült is. Elvben tehát a hagyományos megközelítést láthattuk modern feldolgozásban. Ami két újabb fontos szempontot vezet be a diskurzusba. Nemzeti jelképeink és a modernitás viszonyát, valamint az előállított termék esztétikumát. Nem biztos, hogy ami egy zászlón belül összhangot alkot ugyanúgy érvényesül egy ruhadarabon. Márpedig egy divattervezőt elsősorban az esztétikum fogja érdekelni, nem a tökéletes színegyezés. Más kérdés, hogy a befogadó oldalon hogyan viszonyulnak a hagyomány feláldozásához a divat oltárán.
Az amerikai csapat ugyanez a jelenség érte utól idén. Egy visszafogott összeállításban szerepelt, amely emlékeztetett a nemzeti lobogó színeire, mégis nagyon elrugaszkodott attól. A kék nem a zászló kékje. A piros csak a kiegészítőkben, rendkívül csekély mértékben jelent meg. A zászló mintája csupán egy apró kis kendőcskén szerepelt. Divatosnak divatos volt, de sokan feltették a kérdést, hogy vajon megfelelően képviselte az Egyesült Államokat. Egy biztos, éles ellentétet képezett mondjuk a kilencvenes évek Amerikájával szemben, amikor hatalmas felületeken szerepelt az olimpikonok formaruháin a zászló, ezzel is sugározva azt a magabiztosságot, amit a nemzetközi térben képviseltek.
S, hogy mennyire nehéz nemzeti konszenzust elérni a divat, és a nemzeti identitást is érintő kérdésekben, sokaknak annyira nem tetszett a szerelés, hogy petíciót indítottak az olimpiai csapatot 2008 óta öltöztető Ralph Lauren ellen. Nem csak Magyarországon kérdés tehát az, hogy mit közvetítsen egy nemzet szimbólumaival a külvilág felé, és hogyan. Amikor azonban ezekről a kérdésekről vitázunk érdemes belegondolni, hogy
hol van az ízléses határ a nemzeti szimbólumokra való büszkeségünk, és azok ruhaként való megjelenítése között.
Lakatos Júlia
.svg){kind=link}