Az emberiséget gyötrő lidércnyomások egyike, amelyről számos irodalmi mű és filmalkotás szól, hogy egy katasztrófa fölborítja az addigi életmódot. Néhány csendes-óceáni sziget már ma is szenved a tengerszint-emelkedés következtében. Volt már példa vízen épült közösség létrehozására. A Blue Frontier (Kék Határ) program az úszó városok kialakítását tűzi ki célul.
Jules Verne Az örök Ádám című novellájában megírta az örök visszatérést: a távoli jövőben játszódó elbeszélésben egy Harsz-Iten-Su nevű birodalom létezik a Földön. Egy nagy tudós („zárog”, ahogyan a regényben hívják), Szofr-Aj-Szr rájön az újonnan megtalált iratok alapján, hogy nem Harsz-Iten-Su volt az első és egyetlen civilizáció. A megtalált naplóból kiderül, hogy egy földrengés következtében a kontinensek besüllyedtek a tengerszint alá, ennélfogva tenger borította el az összes szárazföldet. Illetve majdnem az összeset. Egy maroknyi túlélő hajója kikötött a Föld egyetlen pontján, amelyet csoda folytán nem nyeltek el a hullámok. A kellemes égövi területen szaporodtak, idővel új nép alakult ki a túlélőkből, az ő utódaik alapították meg Harsz-Iten-Su-t. A bölcs azzal a nyugtalan érzéssel hagyta abba az iratok tanulmányozását, hogy egyszer talán az ő népe is erre a sorsra jut: a tenger elborítja a földjét, és újra kell kezdenie az életet. A tudós eljutott a „fájdalmas felismeréshez, hogy a dolgok örökké újrakezdődnek.”
A Waterworld (Vízivilág) című, amúgy nem túl sikeres, Kevin Costner főszereplésével készült 1995-ös disztópia szintén eljátszik a gondolattal, mi történne, ha egyszer tenger borítaná el a Föld színét, és az emberiség hogyan maradhatna életben.
Némely csendes-óceáni szigetek lakosai számára ez nem pusztán rémlátomás, hanem már ma hátborzongató tapasztalat. A 12 ezer lakosú Tuvalu szigetén például a legmagasabb földrajzi pont is csak 5 méterre emelkedik a tengerszint fölé. Hiába van tisztában a fejlett világ a polinéziai szigeteket jelenben fenyegető katasztrófával, sajnos nem várható, hogy a szomszédos fejlett országok (Ausztrália, Új-Zéland, Kína, Japán) változtatnak az embertelen bevándorláspolitikájukon, megmentve a helyieket, sem pedig az, hogy a folyamat visszafordítható. Joe Quirk, a Seasteading Institute elnöke más megoldást keres.
Quirk nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy várost épít a tengeren. 2017-ben Francia Polinézia kormányfőjének és hatóságának engedélyével programot indított Blue Frontier néven. Ahogyan a program neve utal rá, az ökológiai és demográfiai gondokra a megoldást abban látják, ha kitolják az emberi lakóhely határát a tengerre, a ma még szűz, föltáratlan „kék határvidékre”. Hogy Verne egy másik történetének címére utaljunk, úszó városokat terveznek, amelyek rendelkeznek mindazokkal az előnyökkel, mint a szárazföldi települések: lakások, hivatalok, éttermek, áruházak találhatók, éppen csak mindez a tengeren. Quirk úgy nyilatkozott, hogy 2050-re emberek ezrei élnek majd úszó városokban. Jelenleg a pilot projekt keretében egy 300 lakosú várost alapítottak a francia polinéziai vizeken. Hozzátette, hogy ezek az úszó városok akár országokat is alkothatnak a későbbiekben. Quirk társult a Szilícium-völgyi milliárdossal, Peter Thiel-lel, aki 1,7 millió dollárt fektetett be a Seasteading Institute-ba. A 2010-es San Francisco-öbölbeli kísérlet kudarca óvatossá tette Thielt, aki kiszállt a projektből. Ám Quirket mindez nem akadályozza a Blue Frontier program folytatásában.
Ami a projekt tanulsága, hogy olykor magánszemélyek állnak olyan ügyek mellé, amelyek államok és kormányok beavatkozását igényelnék. Quirk egyenesen óv attól a lehetőségtől, hogy a kormányok rátelepedjenek a projektre, mert tervének része, hogy ezek a városok teljesen autonómak legyenek. Ugyancsak érdemes kiemelni Thiel szerepét. Az Egyesült Államokban a 19. század vége óta általános, hogy milliomosok fölkarolnak jó ügyeket, pénzt áldoznak olyan projektekre, amelyekre áldozni a szövetségi kormányzatnak és a tagállamoknak lenne feladata, ám utóbbiak vagy anyagi források, vagy akarat hiányában lemondanak erről. Thiel részvétele illeszkedett e hagyományba.
Quirk továbbra is szeretné kihagyni az állami támogatást a Blue Frontier projektből. A francia polinéziai kormány nem vesz részt pénzzel sem a projektet megelőző tanulmányok elkészítésében, sem a konkrét technológiai megvalósításban. Az a kérdés persze fölmerül, hogy ha az emberiség túlélése a tét, abból az államok mennyire hagyhatók ki. Hiszen mégiscsak az emberiség túlnyomó többsége államok kereteiben él, és az állampolgárok jobban bíznak saját országukban, mint valamely filantróp magánszemélyben. Az államok kikapcsolása csak akkor lehetséges, ha a világ valamennyi vállalkozója összefogna a tengeri városok kialakítása, s az emberiség megmentése érdekében.
Hogyan reagálnak majd a kormányok, ha kicsúszik a folyamat ellenőrzése a kezükből? Létrejöhet az úszó városok világméretű konföderációja? Megmaradhatnak-e a nemzetek?
Csak remélni lehet, hogy az a nap, amikor mindez kiderülhet, soha nem jön el.
Paár Ádám
