Méltányosság

Magyar politika történelmi és nemzetközi kontextusban

Amikor a magyarok győztek

2021. március 15. 10:24 - Méltányosság Központ

A magyar nép kiszabadítja a foglyokat, és megdönti Ausztria uralmát. Hihetetlennek hangzik? A filmvásznon egyszer megtörtént. S ráadásul egy francia filmben. Mielőtt nagyon dagadna a keblünk, vagy szigorúan összevonnánk a szemöldökünket, tisztázzuk: ez nem egy történelmi filmben történt, hanem egy kalandfilmben. Március 15-e kapcsán az alternatív történelmi filmekről és annak egy 48-hoz kötődő példájáról lesz szó.


hungarian-flag-1344048_1920.jpg

Nincs március 15-e, hogy el ne sírnák valamelyik fórumon az ilyenkor szokásos ásításra ingerlő közhelyeket: „a magyar forradalmak mindig elbuknak”, a „magyar történelem tele van vereséggel” (melyik nép története nincs?). Ilyenkor jönnek mindig az unalmas szónoklatok, a csikorogva aktualizálgató Kossuth-Széchenyi/Batthyány/Görgei/Deák szembeállítások (mintha nem mind ugyanazt akarták volna: a polgári átalakulást), s az örökös siránkozás, hogy „még mindig nem készült film a szabadságharcról, mindig a Várkonyi-adaptációkat nézzük”. Jelezzük: utóbbi még tényszerűen sem igaz, hiszen 2019-ben elkészült a Guerilla című film a szabadságharcról, amely egy kis embercsoport, egy erdei szabadcsapat életén keresztül szól mélyen emberi sorsokról.

A COVID-járvány idején különösen fontos lenne az őszinte öröm afölött, hogy – miként a dal mondja – „sokszor elsirattak, mégis itt vagyunk”.      

Ezért ez a bejegyzés nem a fentiekről szól!

Véletlen egybeesés, hogy 15-hez közel, március 24-én hunyt el Jules Verne (1828-1905), a „mi Verne Gyulánk”, aki szinte tiszteletbeli magyar író lett. Több mint száz könyvet kitevő életművéből négy magyar tárgyú regényt és egy elbeszélést találhatunk. A legtöbb alkalommal megfilmesített magyar tárgyú könyve a Sándor Mátyás. Verne 1885-ben írta ezt a regényt, olyan időben, amikorra a francia közvélemény 48-as magyarbarátságának lobogó tüzéből nem maradt más, mint hamu. Megalkotta Sándor Mátyás/Antekirt doktor alakjában a világ legszimpatikusabb anarchista hősét, aki ráadásul magyar nemzetiségű. Nem lehet eléggé becsülni, hogy egy francia író tisztelgett a magyar szabadságküzdelem emléke előtt akkoriban, amikor a francia közvélemény lassan elfordult a közép-európai ügyektől.

      Három alkalommal filmesítették meg a Sándor Mátyást (ha nem számítjuk ide a Tanácsköztársaság 1919-es, megvalósulatlan filmtervét). A magyar közönség számára a Bujtor István főszereplésével készült 1979-es hatrészes sorozat a legismertebb földolgozás, de most az 1963-as, Georges Lampin által rendezett adaptációról lesz szó. Nem mellesleg, a filmnek van egy magyar szála: a film zenéjét szerző Joe Hajos – mint vezetéknevéből sejthető – magyar (Hajós Józsefként született). Ez a film tipikus példája annak, amit „alternatív történelemnek” nevezhetünk. A film készítői nem elégedtek meg azzal, hogy – hűen a regényhez – Sándor Mátyás bosszút áll az árulókon, akik két barátját kivégzőosztag elé juttatták. A film végén az osztrákok kivégzőosztag elé állítják Sándor Mátyást, ám felkelés kezdődik, minek következtében a nép kiszabadítja a forradalmárt, és a magyarok kivívják a függetlenséget.

kep2_1.jpg

 Ha valaki magyarként nézi a filmet, eléggé meglepődik a végkifejleten. De ne legyünk túl szigorúak, ne történészkedjük túl a dolgot: ez egy élőszereplős kalandos mesefilm, ami nem is akar másnak látszani. Ha valamiért a film bírálatot érdemel, az nem a történelmi hűség. A fő baj vele, hogy a negatív szereplők súlytalanok (az 1979-es alkotásban Sárkány, a nevével is jellemzett gonosz áruló egy elegáns, tenyérbe mászó alak, akinek van egy igazán ördögi, cinikus, fanyar stílusa – az 1963-asban simán egy pszichopataként ábrázolják). Viszont a film még hibáival együtt is szórakoztató.

A Sándor Mátyás nem a magyar történelem fölmondásáról szól, hanem egy alternatív, „sohanemvolt” Magyarországról. Nem véletlen, hogy a filmben egyébként csak magyarokat és osztrákokat említenek, de egyetlen történelmi személyiség neve nem hangzik el. Tele a filmtörténet hasonló alternatív történelmi filmekkel. Néhány példa: Invázió (1952), Vörös hajnal (1984), Vadiúj vadnyugat (1999), Becstelen brigantyk (utóbbi címen 1978-ban olasz és 2009-ben amerikai film készült).

Ezek mind azzal játszanak, hogy beleírnak valamilyen módon a történelembe (pl. A Becstelen brigantyk-ban megölik Hitlert és a teljes náci vezérkart, hat hónappal a háború valódi vége előtt). A steampunk és a szürrealizmus kifejezetten szeret játszani a történelemmel, megcsavarva a valóságos politikai szituációkat (Verne mindkét irányzat előfutára). A spagettiwestern műfaja tipikusan gyakran él az anakronizmusokkal (ld. modern fegyverek – tankok, repülők – a vadnyugaton).

Nincs ezzel baj, ha az alkotók intellektuális játéknak és mesének tekintik ezeket a műalkotásokat, és ha a közönség is annak tekinti (ugyebár, tájékozatlanul leülni a képernyő elé nem kötelező!).

A művészi alkotások egy részét azért nézzük, hogy feledtessék a napi gondokat és kikapcsoljanak a pörgésből.

Egyik általunk sorolt film sem egy Bűn és bűnhődés színvonalú alkotás, de nem is kell annak lenniük. Szükség van ilyenekre is. Mindkét típusnak van funkciója.

Paár Ádám

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meltanyossag.blog.hu/api/trackback/id/tr2816461266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása