A nemrég elhunyt afroamerikai filmrendező, John Singleton 1991-ben készült filmjében, a Fekete vidékben kíméletlen, nyers őszinteséggel beszélte el a kültelki fekete fiatalok életét.

A film története 1984-ben kezdődik, a Reagan-időszak csúcspontján. Húsz évvel korábban deklarálták a polgárjogi törvényt, és az 1970-es évektől kezdve egyre több erőfeszítés történt a „fekete” közösségek szociális helyzetének javítására. Ám a reménytelen szegénység megkeserítette a film főhőséhez, Tre Styles-hoz hasonló afroamerikai fiatalok életét, akik kiskoruktól kezdve annyi halált, utcai lövöldözést, vért láttak maguk körül, amennyit egy fehér középosztálybeli egész életében nem. Bandaháború, elkeserítő lakáskörülmények, drog, alkohol, válások, magára hagyott lányanyák, egyszülős családok, és mindezeken felül a közösségek fölbomlása jellemzi a legszegényebb feketék életét. A Fekete vidék azokról szól, akiknek már nem az jelenti a legnagyobb problémát, felülhetnek-e a „fehérekkel” egy buszra – mert ahol ők laknak, a busz sem jár…

Egy közösség politikai megszervezése furcsa módon sokszor ellentétben áll az adott közösség emancipációjának mélységével. A 19. század végi Niagara Mozgalom a „fekete” polgárságot szervezte meg. Martin Luther King a „fekete” és „fehér” munkásosztály összefogásában bízott, baloldali perspektívát nyújtva a polgárjogi mozgalomnak. A radikális Fekete Párducok marxista retorikával a „fekete” diákok között szervezkedtek. Az Iszlám Nemzet a gettóban élő kisembereket szólította meg. Ezek mind megszervezték a közösséget, és erősítették a kohéziót, gerincet adtak. Mire győz az emancipáció, egyszeriben mind kifulladt.

A film gyermek, illetve fiatal felnőtt szereplőire, akik elvben már egyenlők „fehér” polgártársaikkal, már senki nem kíváncsi. Nincs olyan társadalmi, politikai mozgalom, amely megszervezné őket, gerincet adna nekik! Az egyenlő jogok nem járnak együtt egyenlő lehetőségekkel. 1984 a politikai értelemben vett pangás időszaka. A polgárjogi mozgalmak és baloldali mozgalmak kifutották pályájukat, és a „színvak” kapitalizmus a munkaerőre („feketére”, „fehérre” egyaránt) erőforrásként tekint. Akik ebből kilógnak, azok pedig „potyautasként” bélyegeződnek meg. Mindehhez járult, hogy a Reagan-korszakban a szövetségi kormányzat meghirdette a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal szembeni büntetőpolitikát, és a „keményen dolgozó kisembernek” felkínálta bűnbakként a „jóléti királynőket”, azaz a segélyből élő lányanyákat, valamint a devianciával vádolt, nyomornegyedbe szorult munkanélkülieket.

Tre Styles apja egy tisztes polgár, aki törekszik arra, hogy a fiát megóvja az erőszak és ököljog világától. Büszke arra, hová jutott afroamerikaiként, sokat olvas, és hangsúlyozza, hogy a „feketéknek” meg kell védeniük minden talpalatnyi földet. Még arra is képes, hogy kioktasson egy összeverődött, nem éppen bizalomgerjesztő galerit a kábítószer, a büntetőpolitika és a társadalmi igazságtalanságok összefüggéséről. Mint mondja, érdekes, hogy csak a „fekete” közösség kapcsán papolnak a politikusok a drogról. Pedig a drog akkor lett országos téma, amikor megjelent „a Wall Streeten”, nem pedig „itt” vagy „Iowában” [ti. egy „fehér” többségű agrárállamban]. Csak akkor figyeltek fel a kábítószer okozta veszélyre, mikor a jómódú rétegek közé szivárgott, ahol ugyebár kevés a „fekete”, mégis a „fekete” és „fehér” szegények nyakába varrja az állam a drogproblémát.

Jellemző módon amikor Styles betörés miatt kihívja a rendőrséget, a rendőrjárőr egy óra múlva érkezik meg. A hatóságnak ennyire fontos a város szegény, feketék lakta része! A járőr az amerikai filmekből megismert „fehér” és „fekete” rendőr párosa. Míg azonban számos rendőrfilm a kiegyenlítés jegyében megfordítja a sztereotípiákat, és a „vicces”, laza „fehér” és mord, vaskalapos „fekete” rendőr személyiségének különbségére hegyezi ki a cselekményt, itt ilyenről szó sincs!

Ki az, aki a legízesebben „niggerezik”? Az afroamerikai rendőr, aki azt mondja az apának, „elég baj, hogy nem nyírta ki” a betörőt. Körülbelül ahogyan az Elfújta a szélben vagy a Gyökerekben a viszonylag művelt, a családdal bizalmas kapcsolatban lévő „fekete” háziszolgák azok, akik a legválogatottabb szitkokkal illetik a többi rabszolgát, kéjesen „niggerezve”. A rendőr pedig a „bűnözőt” érti alatta. Az apa azt mondja, „nem szívesen ölök meg egy másik feketét”.

A „fekete” fiatalok számára kevés a kitörési lehetőség. Amikor megkérdezik az egyik gyereket, miért focizik, azt mondja, „mert ebből fogok megélni.” A katonaság is mobilitást jelent, de a Vietnamot megjárt apa óvja a fiát attól, hogy katona legyen: „a sereg nem a „feketéknek” való”. Ő adja azt a tanácsot is a fiának, hogy „gyereket csinálni bárki tud. Felnevelni csak a felelősségteljes férfi.” Lehetne még sorolni, milyen mély szociális konfliktusok szerepelnek a filmben. Ám talán érdemes elgondolkodni rajta, miért bátrak az amerikai szocio-filmek!

Az amerikai filmesek számára nincsenek – látszólag – tabuk. „Fekete” szereplők ennyit nem „niggereztek” még filmen, mint itt, és tele van sztereotip figurákkal. Igaz, ezt a filmet egy afroamerikai rendező készítette, akitől eleve nagyobb érzékenységet vártak el a saját közössége és azok tagjai iránt. Ám manapság a PC korlátok közé szorítaná a film szabadszájúságát. Enélkül a filmnyelvi eszköz nélkül viszont már nem ütne, és így a szociális mondanivaló elsikkadna! A PC is úgy járt, mint minden forradalom: ami tegnap forradalmi volt, holnap már reakciós és bátortalan lesz.  Hogy milyen aktuális volt a film, azt mutatja, hogy elkészülése után egy évvel a Los Angeles-i zavargások jelezték a fekete közösségek reményvesztettségét. Vagyis a Fekete vidék jókor jött, hogy felhívja a figyelmet a szociális problémákra.

Paár Ádám