Ha politikai évkezdet, akkor politikai évértékelő, Orbán Viktornak immáron zsinórban a huszonkettedik.
Nem lehetett könnyű dolga annak, aki a korábbiakat kiterítve maga elé elkezdte keresni az idei vezérfonalat. Idézzük csak vissza, hogy már két évvel ezelőtt is azzal kezdte beszédét a miniszterelnök, hogy “Ennyi már gombócból is sok”. Mi újat tudna még ennyi idő után mondani szimbolikus év eleji eligazításán? A Fidesz alapvetően sikeres, de messze nem probémamentes évet zárt. Belső ellenfele éppenséggel most van, de nincs választási év, nem szükséges a fokozott politikai mozgósítás. A korábbi külföldre irányuló ellenségképgyártás most felesleges, mi több, némiképp kockázatos is, még, ha pillanatnyilag úgy tűnik el is ült a Néppárti kizárás veszélye. Nem véletlen, hogy olyan témákat igyekezett Orbán Viktor a középpontba állítani, amelyek széleskörű – pártokon átívelő – társadalmi támogatottsággal bírnak, a klímavédelemtől a családok támogatásán át. Elvégre mit adna egy hazai ellenzéki párt azért, hogy bejelenthesse, hogy betiltják az egyszerhasználatos műanyagokat, vagy hogy minden újszülött után tíz fát ültetnek? Az egyik legkarakteresebb ellenzéki téma zászlóra tűzése, vagy épp Horn Gyula érdemeinek elismerése nem mást szolgált, mint az enyhén megtépázott centrális erőtér szép csendes megerősítését. És itt el is jutunk a beszéd legfőbb tanulságához.
Ez a beszéd valójában nem tematikája miatt érdekes, hanem amiatt, hogy rávilágít a politika alapjának három fontos elemére. Az egyik, hogy a politika munkaigényes műfaj. A sikeren folyamatosan dolgozni kell, akkor is, ha éppen a csúcson van valaki. Az elvégzendő feladatok jellege azonban változó, és a stabilitás fenntartása mellett is szükség van a megújulásra. E tekintetben a politikai érdek olykor egészen érdekes váltásokat tud eredményezni. Felesleges tehát fennakadni olyasmiken, hogy hogyan lett a kormány alig egy év lefolyása alatt klímatagadóból klímaharcossá. Térül fordul az ember, és még a végén a következő vendég a Karmelita kolostorban Greta Thunberg lesz. A másik két elem azonban még fontosabb. Nincsen politika önmagában, és a politika, még ha perszonalizált is, nem csupán egy embertől függ. Trianon 2020-as (újra)értékelése annak legékesebb bizonyítéka, hogy a politika, főleg egy olyan méretű országnál, mint Magyarország, csakis geopolitikai kereteken belül értelmezhető. Más nemzetközi keretek közt, más aktuálpolitikai érdekek mentén ez a beszédelem egész másként is elhangozhatott volna Orbán Viktor részéről.
Az, hogy ez most így hangzott el – és Magyarország szempontjából jó, hogy így hangzott el – annak a függvénye, hogy jelenleg mind Magyarország, mind a térség érdekelt a kelet-közép-európai együttműködésben.
Ha el tudjuk fogadni a politika ezen jellegzetességeit, akkor végül érdemes kitérni arra is, hogy habár sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a magyar politika jelen állapota Orbán Viktor műve, mint említettem a politika mégsem egy ember alkotása. A történelmi, kulturális, geopolitikai tényezők sokkal inkább befolyásolják, mint gondolnánk. Ennek bizonyítására érdemes eljátszani azzal a gondolatkísérlettel, hogy karrierje mely pontján kellett volna “kiemelni” a politika világából Orbánt, ahhoz, hogy egy más Magyarországot kapjunk? Már a rendszerváltáskor, vagy később? Nem akarván kiábrándítani senkit, még akkor is, ha a miniszterelnök évértékelőjében egy óra hosszát igyekezett bizonyítani, hogy a Fidesz tízéves korszaka új korszakot nyitott Magyarország történelmében, olyan érzésem van, hogy sok minden, amit Orbán Viktor ellenfelei nem kedvelnek a magyar politikában éppúgy előállt volna nélküle is. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos megismerni, és elemezni Orbán Viktor évértékelőjét, azonban fontos, hogy érzelmi viszonyulásunkon túl legyen bizonyos képünk a politika természetéről.
Lakatos Júlia
