Kezdjük a kétkedőkkel, akik szerint nem is így van, mert a kormány nem hogy nem erős, de egyenesen béna és alkalmatlan; az ellenzék pedig 2018 végéig, ha erőtlen is volt, ám azt követően öles léptekkel kezdi összeszedni magát.
Rendben. Értelmezhetnénk a helyzetet így is, de nem így értelmezzük, azaz: továbbra is tartjuk magunkat a címhez. Szeretnék egyetlen szempontot felhozni, s ezzel indokolni a címbéli sarkos kijelentést (ami természetesen csupán tényközlés, nem pedig szimpátia-nyilvánítás).
Miért erős a kormány?
Azért erős, amiért a mindenkori kormányok erősek. Mert szinkronban van a nemzetközi folyamatokkal. 1990 után valamennyi magyar kormány erős volt abban az értelemben, hogy nem akart diktatúrát, hanem demokráciát. Természetesen élénk vita folyt az egyes pártok között, hogy milyen demokrácia legyen, de egy pillanatra se merült fel, hogy ne legyen demokrácia. Ma azért erős a kormány, mert a nemzetközi helyzetnek ma is van egy meghatározó témája. 1990-ben a demokrácia, ma a bevándorlás. 1990 körül azok a pártok és kormányok voltak népszerűek, amelyek demokratának vallották magukat. Ma azok a pártok és kormányok népszerűek, amelyeknek határozott véleményük van a bevándorlásról (hogy azt „meg akarják fékezni”. a két korszak között ott a különbség, hogy míg anno a demokrácia a fő téma és minden annak rendelődik alá; ma a bevándorlás a fő téma (különösen a mi térségünkben) és akár a demokráciát is annak rendelik alá.
Az Orbán-kormány tehát azért nem veszít a népszerűségéből, mert a közvélemény nagy tömegei mára nem az 1990-es mércével közelítenek a fejleményekhez, hanem a 2015 utáni helyzetet tekintik alapnak és mindent ehhez az új helyzethez viszonyítanak.
Miért erőtlen az ellenzék?
Azért erőtlen, mert nem veszi észre, hogy nem az 1990-es normák ma az irányadók, hanem a 2015 utániak. Ez nem azt jelenti, hogy az ellenzéknek „el kellene adnia a lelkét”, azaz: fel kéne adnia a demokráciába vetett hitét. Azt azonban jelenti, hogy valamilyen viszonyt kellene kialakítania az új világhelyzethez, s ezen belül a közvélemény megváltozott állapotához. Egy felzaklatott, a bevándorlástól félő közönséget ugyanis nem lehet meggyőzni azzal, hogy absztrakt jogelveket magyaráznak neki. Itt érzékelni kellene, hogy az elit és a közvélemény között van egy rés, amelyet a kormányoldal eddig sikeresebben tömött be, mint az ellenzék. Kár ezt elvitatni, olyan címszóval, hogy minden, ami a kormánytól jön, az manipuláció. Nem; a kormány kitalált egy megfelelő beszédmódot, amivel rezonált az állampolgárok változó helyzetértékelésére; az ellenzék pedig ezt a változó helyzetértékelést nem tudják pontosan azonosítani.
Az ellenzék belpolitikával akar „gyógyítani”, holott azt kellene elmagyaráznia, hogy mit gondol arról az egész projektről, amelynek gyújtópontjában a bevándorlás áll. Messze nem elégséges a kormány ostorozása, hogy hát a kormány „alávaló módon megijed pár száz bevándorlótól”. Mindenki tudja, hogy nem attól ijed meg.
Az ellenzéknek pontosan ugyanúgy kellene eljárnia, mint a magyar parlament szinte összes pártja 1989-90-ben: történelmi léptékben kell gondolkodnia és ennek szellemében kell saját politikáját meghatároznia.
Vadonatúj narratíva kell tehát, amely végre tényleg Európáról, Magyarország és Európa viszonyáról szól. A kormánypártnak van ilyen narratívája. Az ellenzék sok-sok pártjának nincs. Az összefogás, sajnálatos módon erre a területre nem ad útmutatást: ez egy ízig-vérig tartalmi kérdés.
Európa! Hát lássuk!
Csizmadia Ervin
