Méltányosság

Agytröszt a társadalmi kohézióért

Falra festett diktátorok

A pártok kommunikációját áthatja az a vádaskodás, hogy versenytársaik nem osztják a demokratikus normákat, ezért veszélyesek, kivált, ha hatalomra kerülnek. Ezt az ellenséggyártó retorikát éppúgy használják a régi demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban, mint azokban, amelyekben már működött diktatórikus rezsim. A „demokrácia-féltés” tehát élő gyakorlat s fegyver a politikában, a diktatúrák emlékei ezért is képesek mind a mai napig meghatározni a közéleti vitákat. A filmművészet számára is hálás téma, ha az elnyomó rendszerek és azok működtetőit kell ábrázolnia. Politika a filmvásznon sorozat legújabb része!

04.pngAz alkotók közül korának meghatározó, reflexív rendezőjét, Charlie Chaplint kell elsőként megemlíteni, aki már 1937-ben azt tervezte, hogy Hitlerről készíti el az első hangos filmjét. A diktátor  (The Great Dictator) az USA háborúba való belépése előtt készült, és 1940-ben mutatták be. A film a ’30-as évek Európájában zajló folyamatokra reagált: egy birodalom terjeszkedéséről és a zsidó kisebbség elleni agressziójáról szól. A történet egy fantázia–országban,Tomániában játszódik, és szereplői is fiktív karakterek, de egyértelmű a párhuzam ezek és a valós személyek, úgymint Adenoid Hynkel és Adolf Hitler, Benzini Napaloni és Benito Mussolini, Herring és Hermang Göring között. Chaplin nem hagyta ki azt a magas labdát sem, hogy az általa megformált karaktereknek a hitlerihez hasonló bajszuk volt. A Chaplin által eljátszott borbély (Hynkel karakterét is ő alakítja) a film egyik pillanatában helyet cserél a diktátorral, és ez a szituációs komédián túl egy drámai monológra is ad esélyt a rendezőnek.

02_6.jpg

A film a humanista és háborúellenes gondolkodásból fakadt, és elsőként reagált a gúny eszközeivel Hitler országlására. A film egyedülállóságát a körülötte kialakult legenda is jelzi, miszerint 1940-ben maga a Führer egymás után kétszer is megnézte, és állítólag még nevetni is tudott rajta. Ez akár el is képzelhető, hiszen a róla szóló kritikákat és a gúnyt Hitler igyekezett a saját hasznára fordítani, s nem csupán rögtön cenzúrázni azokat. Mint amikor a nyugat-európai Hitler-karikatúrákat könyvbe rendezve, saját kezű kommentárjaival ellátva jelentette meg Németországban, hogy „leleplezze a külföldi hazugságokat”.  A diktátor esetében ilyesmi nem történt.

Hitlerről több film nem készült élete során, utolsó óráit viszont két film is megörökítette. Érdekesség, hogy mindkét filmnél kordokumentumok alapján íródott könyveket adaptáltak. Az 1981-es A bunker (The Bunker) című film James P. O'Donnell azonos című könyve alapján készült. A könyv írója az amerikai 2. páncéloshadosztály tagjaként, majd a háború után a Newsweek berlini tudósítójaként is járt Hitler bunkerében, s gyűjtött adatokat. Hitler szerepében Sir Antonhy Hopkins volt látható, aki a szűk kiválasztott birodalmi elitjével Berlin ostromát próbálta átvészelni. Ugyanezt az időszakot dolgozta fel A bukás - Hitler utolsó napjai (Der Untergang) 2004-es film is, Bruno Ganz emlékezetes alakításával, amely Traud Junge, Hitler titkárnőjének naplója alapján készült. Ebben a két a filmben a démonizált Hitler-ábrázolást felváltotta a szánalomra sem méltó, megbukott hús-vér ember bemutatása. A „hitleri démonnal” való szembenézés máig napirenden van, de megközelítése már sokkal változatosabb képet mutat: gondoljunk akár Quentin Tarantino Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds) című filmjére, amelyben a harag és a bosszú is előtérbe került már.

01_7.jpg

Míg a Hitlerről vagy a nácizmusról szóló filmeknek se szeri se száma, a 20. század másik totális diktatúrájának emblematikus figurájáról viszonylag kevés játékfilm készült. Robert Duvall főszereplésével a Sztálin (Stalin) című 172 perces film tett először kísérletet arra, hogy a sztálinista diktatúráról egy átfogó képet adjon. E film előnye (talán), hogy rendezőnek egy csehszlovák alkotót, Ivan Passert választottak, aki Milos Formannak is írt már forgatókönyvet, és aki a közép-kelet-európai gyökerei miatt hitelesebben tudott a témához nyúlni. Az alkotás „közép-európiaságát” erősíti az operatőr, Zsigmond Vilmos is, és ez az egyetlen olyan film, amelyben az HBO és a Magyar Televízió koprodukcióban dolgozott együtt.

Sztálinról és koráról ennyire részletes és nagyszabású filmet azóta sem készítettek, pedig huszonhárom évvel ezelőtt mutatták be. Érdekesség, hogy ebben a filmben is egy másik ember szemszögéből, még pedig az unokája, Anna Alilujeva visszaemlékezései alapján elevenedik meg Sztálin élete, onnantól kezdve, hogy Lenin visszatér a száműzetéséből Oroszországba, Trockij megöletésén át egészen Sztálin haláláig. Könyörtelenségét és ridegségét erősíti a főszereplő szinte teljes felismerhetetlenségig elmaszkírozott karaktere; de a maszkok kivitelezése egyben (talán) komikussá is tette a filmben szereplő többi történelmi személyiséget is, mint például Lenint.

04_5.jpg

Magyarország saját diktátoraival, saját diktatórikus rendszereivel (is) felemás módon volt képes eddig emléket állítani. De megemlítésre méltó a kommunista diktatúrára reagálni tudó Bacsó Péter, akinek munkásságát már volt szerencsém idézni. A témának megfelelően ő volt az a rendező is, aki egy fiktív valóságban, de nagyon is azonosítható módon a Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája-ban megidézte mind a vörös, de akár barna diktatúra elemeit is.  A történeten megborzongani is lehet, de a jól bevált Bacsó-féle látásmóddal a nézőt meg tudja nevettetni a filmkészítő, továbbá a főszerepben Bodrogi Gyula brillírozását lehet élvezni.

Az afrikai diktatúrákról is készült már remekbe szabott film: Az utolsó skót király (The Last King of Scotland), amely az ugandai diktátor történtét valós események alapján meséli el, Forest Whitaker címszereplésével. Afrikát megjelenítve több klasszikus zsáner-akciófilm is megalkotta a maga afrikai diktatúráját; ezek történetei főleg a dekolonizáció utáni, vagyis a gyarmatok függetlenedését követő időszakban játszódnak. Az Élni és halni hagyni (Live and Let Die) 1973-as James Bond filmben egy képzeletbeli ország San Monique teljhatalmú ura volt Doktor Kananga, aki a brit 007-es titkos ügynök főellenségét testesítette meg. Hasonlóan egy fiktív diktátor, N’Jala elnök meggyilkolását tervezi a francia titkosszolgálat  A profi  (Le Professionnel) című filmben, amelyben a „politikai légkör” változása miatt válik áldozattá a főszereplő francia ügynök.

03_7.jpg

 A Reagan-adminisztráció alatt Hollywood szívesen foglalkozott a hidegháborúval, a terrorizmussal, de a diktátor-ábrázolásoknak Dél-Amerika lett az alapanyaga. Az a földrész, ahol a kábítószer termesztéséből/kereskedelméből fenntartott fél-katonai és terroristákat is támogató diktatúrák veszélyeztethették az Egyesült Államok biztonságát. Megemlíthető itt például az 1985-ös Schwarzenegger-féle film, a Kommandó (Commando), Chuck Norristól a Delta kommandó 2. – A kolumbiai kapcsolat (Delta Force 2: The Colombian Connection) című film, vagy Bruce Willis Még drágább az életed (Die Hard 2) című filmje, amelyben Franco Nero Ramon Esparanza karakterében alakítja a diktátort. Egyértelmű tehát, hogy az akkoriban gyártott hasonló zsánerű akciófilmeket uralta ez a téma. A példák jól mutatják, hogy a történelmi alkotásokon keresztül az akciódús, mára akár klasszikussá nemesült filmekig régóta népszerű negatív pólusként megalkotni a diktátor karakterét. Azokét is, akiknek politikájuktól generációk szenvedhettek, és azokét is, akik a képzelet szülöttei voltak.

05_5.jpg

A kétezres években több provokatív film is reflektált koránnak szélsőségeire, mint például az Amerikai Kommandó: Világrendőrség (Team America: Word Police), amely az előbb említett ’80-as, ’90-es évek zsánerműfajának is görbe tükröt állított, de egyben Kim Dzsongil észak-koreai diktátornak is „odaszúrtak” az alkotók. Vagy gondoljunk Sacha Baron Cohenre, aki A diktátor (The Dictator) című filmjében egy archetípust, de megszólalásig Kadhafi-szerű diktátort formált meg, amikor még az arab tavasz kibontakozóban volt az észak-afrikai térségben.

A demokratizálódás hullámaitól függetlenül még mindig szép számmal akadnak diktatórikus rezsimek, amelyeket a hollywoodi és az európai filmgyártás megjelenítve demonstrálni is tudja a liberális demokráciák emberhez méltóbb rendszerét. Magyarország azonban a diktatórikus múltjával való szembenézésével is felemás módon tudott elszámolni, és nem szánt rá elegendő energiákat, hogy kibeszélje és feltárja a filmművészet segítségével. Jelenleg pedig nagyobb arányban vannak azok a fél-demokráciák vagy konszolidált diktatúrák, ahol a belső ellenállás vagy külső nyomás hiánya miatt még nem történt meg a teljes átalakulás. De, hogy milyen lehetne a változás? Inkább ne fessük falra a…

 Szirmák Erik

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meltanyossag.blog.hu/api/trackback/id/tr17345092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

maxval bircaman felelős szerkesztő · http://bircahang.org 2015.04.07. 11:27:15

A "diktátor" szó meghatározása: olyan vezető, aki az USA-nak nem tetsző politikát folytat.

empoftla 2015.04.07. 16:26:45

@maxval bircaman szerkesztő: Igen, a kubai castrók és észak-koreai kimek sem diktátorok, akármennyire is mondja ezt a gonosz USA, hanem szabad országok demokratikus népi akarattal megválasztott vezetői.