Méltányosság

Agytröszt a társadalmi kohézióért

Politika a filmvásznon: a kisebbségi kérdés és a western

A westernfilm tulajdonképpen nem más, mint egy amerikai „népmese” és mítosz: a Jó és a Rossz örök küzdelmét ábrázolja, romantikus díszletek (préri, kaktuszos sivatag, hegyek) között, és ahogyan az a mesék világában lenni szokott, a Jó győzedelmeskedik, megvédi a gyengéket, és helyreállítja a Törvény uralmát. Politika a filmvásznon sorozatunk legújabb írása!

06_2.jpgA hős általában az amerikai szegénylegény, a cowboy, aki nem mindig makulátlan erkölcsű, jobban bízik a revolverében, mint a hivatalos rendőri közegekben, ezért mindig maga tesz igazságot, és hajlamos kiirtani a banditákkal teli szalont. Ő az amerikai, közelebbről a (vad)nyugati szabadságeszmény megtestesítője, ennek megfelelően egy jó adag antikapitalista romantika is körüllengi az alakját – elvégre a bankok, vasúttársaságok mindent maga alá gyűrő hatalma ellen lázad a maga eszközeivel. Ő a rebellis Nyugat megtestesítője, aki menthetetlenül bukásra van ítélve – a civilizáció halálra ítélte a világát, a Vadnyugatot. Fontos, hogy magányos hős; ez illik az amerikai individualizmushoz. Bár olykor megtalálja a család boldogságot, a filmek többségében egy csók után „angolosan” (vadnyugatosan) odébbáll.

Az 1950-es, 60-as évekbeli Egyesült Államokban a western a virágkorát élte: a rendezők gyakran folyamodtak ahhoz az eszközhöz, hogy western-díszletek között mesélték el mindazt, amit az amerikai politikáról és társadalomról gondoltak – így esetleg megúszták, hogy az FBI bekukkantson a fridzsiderükbe, nem rejtőzik-e ott véletlenül egy szovjet kém. Azok, akik nem feltétlenül akarták kritikátlanul hagyni az amerikai életet, de nem is állt szándékukban raportra menni az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság elé, a Vadnyugatra helyezték át a társadalombírálatot. A westernfilmek nagy szerepet játszottak az amerikai társadalom érzékenyítésében. A kisebbségek (indiánok, feketék) megítélésére hatást gyakorolt, hogy az egyes korszakokban hogyan ábrázolták őket a westernfilmekben. 

05_2.jpg

Az első nagy fordulat az 1960-as években következett be, amikor a fekete és indián polgárjogi mozgalmak erőre kaptak, és a filmművészet a maga eszközeivel reflektált a kisebbségi kérdésre. Hozzá kell azonban tenni, hogy a világháborúk már előkészítették a társadalmi fordulatot: az első, de különösen a második világháború olyan nemzeti egységet teremtett, amelyik addig ismeretlen volt; ekkor feketék és indiánok együtt küzdöttek vállvetve az egykori pionírok utódaival, valamint a későbbi bevándorlók fiaival, zsidó-, olasz-, ír- és német-amerikaiakkal annak az országnak az értékeiért, amelyik sokáig oly méltatlanul bánt velük. Többé senki nem kérdőjelezhette meg a feketék és indiánok hazafiasságát, az amerikai értékek iránti áldozatkészségét. Ahogyan Samuel P. Huntington írta: az amerikai függetlenségi háború megteremtette az amerikai népet, a polgárháború az amerikai nemzetet, a világháborúk pedig egységbe kovácsolták az amerikai embereket (persze, ne legyünk szentimentálisak, volt rasszizmus és antiszemitizmus a világháborús amerikai hadseregben is, de ez egy másik történet, és másik bejegyzés témája lenne).

A westernfilm egyik leágazása az indiánfilm. A film társadalmi érzékenyítő hatását talán azon tudjuk lemérni, hogy milyen drámai módon változott meg az amerikai őslakosok bemutatása az amerikai westernben. Az első westernfilmekben az indián a Rossz megtestesítője, a fehér, túlnyomórészt protestáns telepesek számára ő az „ördög” (értelemszerűen az amerikai westernfilmekről van szó, tehát nem a keletnémet Winnetou-adaptációkról, amelyet soha nem is fogadtak be az amerikai nézők).

01_2.jpgAhogyan Samuel P. Huntington szellemesen megjegyezte az amerikai identitásról írott könyvében, az indiánok azért feleltek meg kiválóan a Rossz szerepére, mert gyengék voltak a fehérek technikai civilizációjával szemben. Ördögien gonosz, de katonailag gyenge – melyik véresszájú nacionalista nem szeretne magának ilyen ellenfelet? Az indiánok ellen harcolni jobb sport volt, mint belekötni valamelyik európai nagyhatalomba, netán elfoglalni Kanadát. Ennek megfelelő az indiánok ábrázolása az első westernekben. Vad, gonosz indulatú, arctalan üldözők pl. a McKenna aranya című filmben (1969): a változatos összetételű kincsvadász társaság óráról órára fogy az apacsok támadása következtében; nem mellesleg egy apacs nő gátlástalan csábítóként és potenciális gyilkosként jelenik meg a filmvásznon. A Gregory Peck által játszott békebíró iránt érzett vágyakozása arra készteti, hogy megpróbálja meggyilkolni riválisát, aki persze a korabeli sztereotípiák szerinti igazi western-hősnő: fehér és szőke, vagyis megfelelt az angolszász ideának.

Az 1970-es években kezdődött el a változás, amelynek folyamán az indiánról egyre jobban lekopott az „ördögien gonosz” címke: a Kis nagy ember (1970) jelezte ennek a folyamatnak a kezdetét (jellemzően ez volt az első film, amelyben valódi indián színészek játszottak), de a teljes fordulatot a Kevin Costner főszereplésével készült Farkasokkal táncoló (1990) hozta meg. Ezek a filmek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai közvélemény lelkiismerete felébredt az őslakosokkal szemben elkövetett több évszázados erőszak és igazságtalanságok miatt. Azóta sem készült olyan film, amelyik gazfickóként ábrázolta volna az indiánokat. Úgy tűnik, az őslakosok megítélésében jutott legmesszebb az amerikai film és társadalom. 

02_2.jpg

Hasonlóan változáson ment át a feketék ábrázolása. Az első filmekben jobbára passzív szereplők, akik a fehér hős védelmére szorulnak. Elrettentő példaként szokták idézni az amerikai rasszizmusra David Griffith Amerika hőskora – Egy nemzet születése (1915) című filmjét, amelyik a polgárháborút, a Dél hanyatlását és az északi megszállás, az ún. rekonstrukció időszakát mutatja be, a korabeli technikai lehetőségekhez képest máig lenyűgözően, és jó adag faji demagógiával. A film gyerekesnek, butának és kéjsóvárnak ábrázolta a felszabadult rabszolgákat, és dicsőítette a Ku-Klux-Klan csuklyás „lovagjait”, az ún. „százszázalékos amerikanizmus” megtestesítőit. Az 1915-ben újjáalakult fekete-, zsidó-, katolikus- és szakszervezet-ellenes Klan számos kellékét (égő kereszt, szabadkőműves-utánzó szertartások) a filmből vette át, példázva, hogy olykor az élet követi a filmet.

03_2.jpgAz 1960-as években megjelennek a fekete pisztolyhősök (a történelmi hitelességnek megfelelően, hiszen az egykori cowboyok jó egyharmada fekete volt). Ekkor már – az 1960-as évek polgárjogi küzdelmeinek a hozadékaként – nyíltan elismerik a fekete bőrű katonák hősiességét a polgárháborúban és az indián háborúkban, ezzel hozzájárulásukat a nemzet születésének folyamatában. Az 54. hadtest (1989) afféle „ellen-Amerika hőskora” jellegű alkotás: az amerikai polgárháború fekete katonáinak állított emléket, és bemutatta, hogy az északi hadseregben is jelen volt a rasszizmus (ezzel nemcsak a fekete katonákat emancipálta, hanem kicsit a délieket is, hiszen bemutatta, hogy minden hangzatos szólam és demagógia ellenére jenki ellenfeleik sem álltak jobban a fajgyűlöletet tekintve). De a fekete katonák megmutatják, hogy ők is emberek, és ugyanolyan jó katonák, mint a többiek. Miközben a filmet nézzük, és élvezzük Denzel Washington meg Morgan Freeman játékát, elgondolkodhatunk azon, vajon mikor készül egyszer film mondjuk a Rákóczi-szabadságharcról vagy az 1848-49-es szabadságharcról hasonló szellemben – bemutatva a cigány, ruszin, szlovák stb. katonák szemszögéből az eseményeket.

És a végpont egy igazi posztmodern hangulatú western, Quentin Tarantino filmje, a Django elszabadul (2012), amelyben a Jamie Foxx által alakított egykori rabszolga tesz igazságot a hatlövetűjével. Itt is röpködnek a golyók, hullanak a rosszfiúk, robbannak a pirotecnikai eszközök, egyszóval megjelenik mindaz, amitől western a western, és nem mondjuk gyerekmese. Ehhez vegyük még a faji kérdés, a rasszizmus nyílt, sőt brutális ábrázolását. Régóta nem lehetett hallani ennyi politikailag inkorrekt szót amerikai moziban, mint Tarantino filmjében.

04_2.jpg

A film szinte tobzódik a „nigger” szó ismételgetésében, ami számos kritikus rosszallását kiváltotta. Nehéz meghúzni a határt, a nyelvi korfestés hol válik rendezői öncélúsággá (hasonlóan ahhoz, ahogyan Kodolányi János a Julianus barátban megpróbálta feltámasztani, vagy inkább konstruálni a 13. századi magyar nyelvet). A politikailag korrekt beszédmódot csak azok kérhetik számon a filmen, akik figyelmen kívül hagyják azt a történelmi és társadalmi kontextust, amelyikben a történet játszódik. A film ironikus módon egyszerre pellengérezi ki Amerika fajgyűlölő múltját, és ad fricskát a politikai korrektségnek.

Amerikát azért lehet szeretni, mert mindenkit megbecsül, aki a nemzet múltjában szerepet játszott: a jenki katona is hős, a déli katona is hős, az afro-amerikai és az indián is hősök. Ám ötven évvel ezelőtt még nem ez volt a helyzet. Észak és Dél, fehérek és afro-amerikaiak, valamint az őslakosok között hatalmas ellentétek feszültek. A társadalom hosszú tanulási folyamat útján jutott el addig, hogy mindenkit egyformán tiszteljen. Ha valamilyen tanulságot levonhatunk az amerikai filmből, akkor ezt kell kiemelnünk.

Paár Ádám

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meltanyossag.blog.hu/api/trackback/id/tr687003673

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.