Méltányosság

Agytröszt a társadalmi kohézióért

Miért nincsen identitásunk?

2011. május 17. 00:46 - Méltányosság

 

„Már elmúltam húsz
Még nem vagyok negyven
Tudom hogy kell győztesnek lenni 
De nincsen hozzá kedvem”

(Lovasi András: Mire megtanultam)

 

Szalai Erzsébet legújabb könyvében a hazai 25-35 éves korosztály identitásproblémáit állítja középpontba. Mivel jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok a saját bőrömön tapasztalom a felvetett problémákat. A szociológussal készített interjú legfőbb mondanivalója, hogy ez a korosztály valójában csak egy életkori csoport, a szó szoros értelmében sohasem vált generációvá.

Szalainak ebben minden bizonnyal igaza van, a mai fiatal felnőttek között hatványozottabban jelentkeznek az egész magyar társadalom problémái. Elsősorban egy közös generációs élmény hiányzik, hiszen a Kádár-korszakban amúgy is atomizálódott társadalom számára a rendszerváltás nem jelentett igazi élményt. Számomra egy ausztriai utazás és az onnan behozott videomagnó, gorenje hűtő, valamint a bécsi üzletek hihetetlen árugazdagsága a megmaradt emlék. Megszűntek az örsgyűlések és mi voltunk az elsők, akiknek az általános iskolában már nem kellett elkezdeni oroszt tanulni. A nagy közös élmények hiánya és a körülöttünk széteső korábbi – kétségkívül pártállami – intézményrendszer helyett nem igazán jött semmi és a mi korosztályunk nézett először szembe azzal is, hogy szüleink egyik napról a másikra elvesztették korábbi munkahelyüket, vagy éppen gazdagodtak hirtelen meg a rendszerváltást követő években.

Ezeknek a pozitív élményeknek az elmaradása alighanem már nem pótolható, azonban még nagyobb baj, hogy ennek szétesésnek, esetlegességnek, céltalanságnak a feldolgozása egyáltalán nem történt meg. Nem arra gondolok, hogy vastag könyveket kellene írni – bár azt se ártana – amelyek tudományos szempontok alapján vizsgálják meg, hogy mi történt velünk. Sokkal inkább szükség lenne olyan populáris művészeti alkotásokra, amelyek szembesítenek minket saját korosztályunk szétesettségének okaival és kitörési pontot kínálnak fel a generáció számára. Alig, alig vannak olyan zenében, könyvben elmesélt történetek, amelyek pozitív mintákat kínálnak a mai fiatal felnőtteknek. Ha a magyar mozira tekintünk, akkor az elmúlt évtizedben a sikeres filmek fiatal hősei szinte mindannyian lelki, vagy egzisztenciális problémákkal küzdő periféria sodródott emberek (Szezon, Dealer, Kontroll), vagy gátlástalan nyerészkedők (az Overnight brókerei, vagy a Kaméleon szélhámosai). Igazat kell adnunk Hirsch Tibor kritikusnak, amikor ezt írja a Filmvilágban: „a hatvanas évekbeli ifjú erőt és hitet szerzett a film végére, a hetvenes évekbeli, esetleg emlékszik rá, hogy egyszer, egyeseknek volt – lehetett – ilyen. A nyolcvanas évekbeli – egy Bódy-féle (még mindig fiatal) hős, vagy Jeles A kis Valentinója pedig – még annyit üzennek: nincs ilyen. Nincs ilyen, de vizsgálat után legalább szóra érdemes méltatni a dolgot – ez azért még mindig valami. Lehet ennél kevesebb? Lehet. „Élni kell, Dunát-úszni nem muszáj”. Ez volna a mai tanulság, mai filmek mai fiataljainak számára

Természetesen ott van a politika is, Szalai azt állítja, hogy a két új párt a Jobbik és az LMP mutat generációs jegyeket, amivel a választási adatok alapján aligha lehet vitatkozni. Sőt, a Jobbik-jelenség alighanem nehezen érthető a generációs szempontok figyelembe vétele nélkül. Az hogy, miért ebben a politikai formációban találták meg magukat a mai huszonévesek, miért különbözik éppen ezért a Jobbik az európai szélsőjobboldali pártoktól annak rengeteg oka van, amely szétfeszítené egy blogbejegyzés kereteit. Azonban, az talán nem véletlen, hogy a politikai elit által féltve őrzött status qou-t megtörni képtelen, generációjuk elveszettségét érzékelő fiatalok jórésze, miért éppen a radikálisoknál kötött ki. A szélsőjobboldal ugyanis éppen azt kínálta fel a számukra, ami kimaradt az életükből: a közösségi élményt, amelyet megélhetett a nemzeti rockzenekarok koncertjein, a hagyományőrző táborokban, vagy éppen a Magyar Gárda egyenruhájában. A Jobbik parlamentbe jutása és láthatóvá válása ráadásul még a közösségi sikert is megadta korábban még csak hasonlót sem érző huszonéveseknek.

Szalai szerint ugyanakkor 25-35 év közötti generáció már leírta magát, nincs esélye, hogy komoly teljesítménnyel rukkoljon elő. Közös pozitív élmények és minták nélkül ez valóban nehéz lesz, de talán mégsem kellene leírni minket. A nemzedék tehetséges tagjai talán még előrukkolhatnak valamivel, ami követendő minta lehet a többieknek, hogy legalább dacból is megmutassuk, hogy képesek vagyunk valamire.

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meltanyossag.blog.hu/api/trackback/id/tr873246255

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

42 2011.05.17. 14:30:18

hat en, folulrol lenezve, leginkabb a blogoszfrerara, amelyiket megiscsak pont ez a korosztaly tol leginkabb, sajnos nem latok remenyt. ez a korosztaly elfelejtett a szulei nemzedeke ellen lazadni. nincs zeneje, nincs oltozkodese, nincs hobbija. a kovetkezo 15-25 kozotti korosztaly mar megint OK, van internetfeeling, van sexting, van Facebook, van SP&Flour Tomi. a minosegrol ugye a szokasos a velemeny (a mienk sokkal jobb volt), de a tenyen ez nem valtoztat. eza generacio elveszett.

cerebellum 2011.05.17. 23:42:40

Szerintem van egy közös, "generációs" élményünk: az, hogy nem tudjuk befolyásolni a helyzetet. Ebben vastagon benne vannak a szüleink tapasztalatai, illetve amit abból át tudtak adni. Én tízéves voltam a rendszerváltáskor, és a környezetemben a felnőttek leginkább elveszítették a talajt a lábuk alól, rossz esetben a munkájukat is, jobb esetben "csak" a jövőképüket. De akinek meggazdagodtak a szülei, azok sem a tehetségük miatt, hanem mert jókor voltak jó helyen. Nem azon múlt, hogy ki mit ér el, hogy mennyi energiát fektet bele vagy mennyire érdemes rá. Aztán ugyanez a politikában: akármit is mondanak, a dolgok soha nem azon a szinten dőlnek el, ahol Te, mi bele tudunk szólni, és még csak az elv sem fedezhető fel a döntések hátterében, max. az egyéni érdek... Ezek aztán tényleg nehezen ihletnek - például - kortárs művészeti alkotást. De még ha ihletnének is: minek megírni, amikor az úgysem változtat semmin?

Organizmus 2011.05.17. 23:59:56

Na, éppen itt az ideje, hogy elmeséljem az eddigi életem. 34 éves vagyok, 1977-ben születtem. A főiskolát jó eredménnyel végeztem el, holott dolgoztam a nappali tagozat mellett, mert apám már nem élt, anyám pedig a leszázalékolása lassúsága miatt nem részesült segélyben, így őt is el kellett tartanom. Tanárként kezdtem dolgozni a főiskola után, de ehhez el kellett költöznöm otthonról, mert a lakhelyemhez közel nem találtam a végzettségemnek megfelelő állást. De én MOBIL MUNKAERŐ vagyok, így nem lett volna ezzel semmi baj, ha nem teljesen egyedül, mindenféle támogatottság nélkül kerültem volna el egy idegen helyre fiatal nőként. Elhivatottságom azonban nem ismert határokat, annak ellenére sem, hogy a lakhatás minősége sem volt éppen magas komfortfokozatú. Lelkesen kezdtem tanítani, és ezt a lelkesedést azóta sem veszítettem el. Viszont hiába értem el ragyogó eredményeket, hiába TETTEM le sokat az asztalra, mindig az utolsó maradtam a munkahelyemen. Az első években ezért még többet dolgoztam, hajtottam magam ingyen is akár estig, hogy legalább a többiek szintjén lehessek, már ami az elismeréseket illeti. Csak 5-6 év után ébredtem rá arra, hogy teljesen hiába, hiszen én egyedül vagyok, fiatal és nő, nem érdemes tehát számomra érdemeket juttatni, bármit is TESZEK és bárhogy, az sosem lesz elég ahhoz, hogy ne legyek az utolsó. Vigasztalt valamelyest a gyerekek fejlődésének szemlélése, a versenyeken való eredményes szerepléseik. De rájöttem, ebben a játszmában én csak áldozat lehetek. Amikor ennek hangot is adtam, még azok sértődtek meg, akik eredetileg bántottak engem csak azért, mert azt hitték, engem, a kis senkit, lehet bántani. Senki maradtam ugyanis az eredményeim, sikereim ellenére, és annak ellenére is, hogy a tanári munka mellett megszereztem még két diplomát és egy szakvizsgát is, egyet jó, kettőt jeles eredménnyel a felsoroltak közül, neves egyetemeken. (A főiskolán velem együtt kitűnően végzett csoporttársamnak szintén óriási gondjai voltak az elhelyezkedéssel.) Megtaláltam a magánéleti boldogságot, az igazit, ha úgy tetszik, vagyis azt az embert, aki mellett leélem az életem. Csak az a gond, hogy ő is szegény családból származik. Hozzám költözött, de azon a környéken, ahol laktunk, nem talált állást, gyári munkát sem! Így én felmondtam, és továbbköltöztünk olyan helyre, ahol kisebb a munkanélküliség. Neki van állása jelenleg, most viszont nekem nincs. Keresem több mint 3 hónapja, de sajnos leginkább csak SZÉLHÁMOSOKKAL találkoztam. Én DOLGOZNI AKAROK BECSÜLETESEN, ezért elvégeztem közben egy szakács tanfolyamot is, szereztem SZAKMÁT, mert így állítólag könnyebb munkát találni. Szakács állást sem találtam eddig. :-( Pedig folyamatosan keresem a munkát, interjúkra járok. Gyakorlatom is van, nyaranta(a szabadságom alatt) büfében szoktam melózni a Balatonon, hogy a tandíjra valót megkeressem. Szélhámosokkal azonban nem szeretnék közösködni.

Organizmus 2011.05.18. 00:02:02

Folytatom a történetet: Elég volt számomra az előző munkahelyemen, hogy pereskednem kellett amiatt, mert a minősítésben is én lettem a legrosszabb, holott én dolgoztam a legtöbbet. Még egyszer nem megyek olyan helyre, ahol csak TÖNKRETESZNEK fizikailag és szellemileg is. Mondjuk a pert megnyertem, ügyvéd nélkül, mert arra nem lett volna pénzem, viszont szerencsére, én tudok értően olvasni, a törvények sem okoztak túl nagy fejtörést számomra. Mégsem szeretném az életemet harcokban felőrlődve leélni. És ami a legfontosabb: A párommal gyerekeket szeretnénk. Albérletben élve, munka nélkül azonban nem lehet ezt vállalni, hiszen a gyereknevelés nagy felelősség. És bizony, ha lesz lehetőségünk, eltávozunk külföldre, hogy lehessen végre családunk. Aki akar, kövezzen meg ezért! A lelkiismeretére bízom a kérdést. ÉN NEM ADOM FEL! A saját életem, jogaim és boldogságom! :-)

mag8 2011.05.18. 09:30:06

Igen.76-os létemre én is felfigyeltem erre az érdekes és sajnálatos jelenségre.Szociológiai szempontból teljesen más neveltetésű és emiatt más felfogású az a gyermek, akinek a szülője már nem a régi rendszer (Pl.kommunista szombat korszaka) szerinti normák alapján adja át saját tapasztalatait az utókor számára. Így ezek a fiatalok sajnos a tisztelet, elismerés, megbecsülés gyakorlatára nemigazán figyelnek. A mi generációnknak nem egy, hanem 2 teljesen ellentétes világot kellett feldolgoznunk, értelmeznünk, élnünk. Annak idején, amikor mi 35 évesek 10-15 évvel ezelőtt elkezdtünk dolgozni még volt olyan, hogy "szamár létra". Manapság mivel divat lett tanulni (szerencsére) 1 diploma 2 nyelv az alap. Így könnyen találkozhatunk olyan jelenséggel, hogy egy 27éves vezető interjúztat egy gyakorlattal és adott esetben magasabb végzettséggel rendelkező 35 évest. Ez hűen tükrözi ezt a szociális generációs szakadékot.