Március 8-án blogot bocsátottunk útjára, amely azt a címet kapta, hogy „Víz(ió)választó". Ha a zárójelen kívüli tagokat nézzük, azt hiszem, nem kell sok magyarázat: ember nincs a mai Magyarországon, aki ne vízválasztónak tekintené április 8-át. De minket nem csak ez érdekelt, hanem a zárójeles résszel együtt is, az tehát, hogy léteznek-e még a politikában víziók.
Az eltelt egy hónap – számomra legalábbis – nagyon tanulságos volt. Tanulságos, mert találtam egy víziót. Nem többet: egyet. Rögvest elmondom, mi az. De előtte azért két szó arról, hogy mit is értünk hagyományosan vízión. Nos, valami olyat, ami megmozgatja a fantáziát. Szokták ezt jövőképnek nevezni. Jövőképek azonban nincsenek. Jelen-képek vannak, de inkább jelen-töredékek. Senkit nem érdekel, hogy egy kormánynak vagy egy pártnak van-e valamilyen összefüggő elképzelése a világról, országról, bármiről. Valamikor a víziók ezt jelentették. De hol vannak ezek az idők.
A ma víziója az ellenzéki összefogás. Amint jeleztem: ezt az egyet találtam. Ezt most egyáltalán nem ironikusan, hanem elemzői felelősségem tudatában mondom. Van egy ország, amelynek kifejlődött egy öröknek tűnő kormánypártja. Ennek van azért a világról koncepciója, ha nem is túl sok bites, legalábbis a kampányban. 8 év alatt ezzel a kormánypárttal szemben az ellenzék nem tudott vagy akart egy hatékony ellenpólust (például egy nagy ellenzéki pártot) létrehozni. De nem hozott létre vele szemben egy nagy ellenzéki programot sem.
A kampány víziója ennek beismerése: programszinten nem lehet ellenzéki alternatívát adni. Adjunk hát számszaki víziókat, szövetségkötési alternatívákat, opciókat, a többit pedig majd a választás után meglátjuk.
2018 víziója, hogy majd utólag foglalkozunk politikai kérdésekkel, ha egyáltalán.
Nem győzöm hangsúlyozni: ebben csöppnyi irónia sincs, ez ugyanis a rögvalóság. Fel kell készülnünk arra, hogy ha a jövőben megmarad az a képlet, ami ma is (egy nagy kormányzó párt), vele szemben az ellenzék nem program-, hanem koordinációs alapon kristályosodik ki. Mindebben persze nem csak az elmúlt nyolc év, de az egész rendszerváltás utáni korszak tapasztalata benne van: az emberek, ámbár elvben igényelnének, de egyáltalán nem olvasnak programokat. Választásaikat egyáltalán nem az dönti el, hogy mi szerepel az írott szövegekben. Számomra a kampány megmutatta, hogy a vízválasztó bizony vízióválasztó is. Csak épp totálisan átértelmeződik a vízió fogalma. A „ki kivel állapodik meg az ellenzékben” az egyetlen kézzelfogható víziója 2018-nak.
Ja, hogy ez nem vízió? Ne kezdjük elölről.
Csizmadia Ervin
