Egy hónap van a választásig, és most már tényleg minden erről szól. De vajon miről szól ez a kampány? Attól tartok, gyászosan bonyolult válasz adható csak erre a kérdésre. Miközben a kampány látszólag lecsupaszít és leegyszerűsít.

A kormány arra egyszerűsít, hogy ő az egyedüli, aki meg tudja védeni a nemzeti önállóságot, amelyet egy szem migráns is meg tudna rendíteni. Az ellenzék hatalomra jutása esetén, el akarja kobozni vezető kormányemberek vagyonát, továbbá dutyiba akarja csukni a legmagasabb rangú vezetőket. Mindközben kismillió Békemenet szerveződik, amiből arra következtethetünk, hogy mindenki hisz a szeretet, a megbékélés, a barátság, a józanság, a nyugalom erejében, de mindenekelőtt a humorban és a szép magyar kibontakozásban.

És persze téli rezsicsökkentés, Erzsébet utalvány, az LMP tapogatódzása a szocialisták felé és tartózkodása a DK-tól. És Czeglédy-ügy és Lázár János Bécsben, és Lázár János videójának facebook-os eltávolítása, megspékelve a bécsi vezető ellen-nyilatkozatával.

Meg az ENSZ.

Meg minden.

Minden.

Nemcsak a karácsony foghat körbe (mint az Igazából szerelem című film egyik szereplőjének dalszövegében), hanem elemzőként is körbefonhat, mi több fuldoklóvá tehet minket ez a kaotikus jelenség-özön. Egyik a másik után, sőt egymás nyomába lépve, olykor egymás sarkára taposva. És tudhatjuk: itt nem teljes a véletlenszerűség; a politikai riválisok jelenséggel egy másik jelenséget állítanak szembe, és persze a másik felet vádolják azzal, hogy az ő jelensége pusztán figyelemelterelés. Na, ja. Ezen a szálon semmire sem jutunk.

Egymás sarkára hágó jelenségekből semmilyen következtetést nem tudunk levonni. Pedig talán le kellene.

Nos, van-e valami, ami ennek az egésznek a hátterében áll? Van-e valami „szupermagyarázat”, ami esélyt nyújt nekünk, hogy értsük is, amit látunk? Azt hiszem, ott a difi, hogy nincs koreszménk. 1990 után volt nekünk ilyenünk. Úgy hívták: demokrácia. Fogalmunk sem volt róla, mi az, csak azt tudtuk, mi nem. Nem diktatúra. Ez a kevéske tudás összekötött bennünket.

Mára a demokráciának százféle értelmezése van. Akik ma is azt gondolják, ez egy összekötő eszme, súlyosan tévednek. Például az illiberális demokrácia is egy lehetséges opció. Olyan, amelyet valakik a magukra nézve irányadónak ismertek el. Manapság illiberális és liberális demokraták állnak egymással szemben. Mondhatjuk erre, hogy az illiberális demokraták nem is demokraták. Ámde erre amazok visszavágnak: ti beszéltek, nem demokratikus liberálisok?

Abban történt itt grandiózus változás, hogy a pluralizmus és a gondolatszabadság nagy szent világában mindenki gondol valamit, mindenki beszél, mindenkiben felbuzog az öntudat és az identitás, és ember nincs, aki ebből a kavalkádból egy minimális közös többszöröst tudna kikalapálni.

E miatt persze mindenki („az utolsó emberig”) frusztrált. Mert senki sem tudja megvalósítani önmagát, és mindenki azt hiszi, a másik miatt nem. Ezért aztán maradnak - a jelenségek. Az események. A botrányok. Beszorulunk ezekbe. Ezek az életünk. Ám akármilyen nagyítóval vizslatjuk is ezeket a jelenségeket, nem jutunk közelebb ahhoz, miért olyan a politika, amilyen. Nap nap után elrettenünk: „te jó ég, lehet ennél mélyebbre süllyedni?”

Persze hogy lehet. Jelenség-fürkészők vagyunk, s messze tőlünk a szándék a politika értésére. Pedig mekkora kaland lenne megpróbálni érteni is a politikát…

Csizmadia Ervin