2015. sze 24.

Poszt-Washington

írta: Méltányosság Politikaelemző Központ
Poszt-Washington

Néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elterveztük. Ez fokozottan igaz, ha utazásról van szó. Más kérdés, hogy talán az utazás lényege is az, hogy a sok szervezés mellett időnként engedjük, hogy az események sodorjanak minket, és olyan helyekre vezessenek, amelyekről nem is sejtettük, hogy léteznek. Így esett meg, hogy semmi sem lett abból a tervemből, hogy Washington és New York után megmutassam „az igazi” Amerikát. Ezt a posztot egy hosszabb és élményekben gazdag kihagyás után már Budapestről írom, az Egyesült Államok számomra talán legszebb tájaival a hátam mögött.

blogra_meretezett.jpg

Legutóbbi bejegyzésemnél még hittem, hogy a keleti parti kalandozásomon, két kanyon és egy-egy kaliforniai nagyváros között lesz alkalmam mélyreható összehasonlító blogbejegyzéseket írni. Ez illúziónak bizonyult, s nemcsak azért, mert átadtam magam az utazás örömének, hanem a technológia is olykor leküzdhetetlen akadályokat gördített elém. Hazatérvén aztán a jet laggal együtt a menekültválságba csöppentem, s megdöbbentő módon mindaz, amit az Egyesült Államokban tanulmányoztam, utolért. Legyen szó bevándorlásról, iszlamofóbiáról vagy épp a civil társadalmak szerepéről, mind itt várt rám, hogy a gyakorlatban is alkalmazzam a kinti tapasztalatokat; és mindaz, amiről azt hittem, hogy majd milyen hasznos lesz a magyar társadalom általános integrációjának problémájához, most hirtelen teljesen más aspektusból vált fontossá.

Kétségtelenül sokk volt hazaérkezni. Hiába olvassa az ember külföldön a magyar híreket, rettentően torz képe lesz a hazai „valóságról”. Sok mindent felnagyít, sok mindent letompít a távolság. Semmilyen újságcikk nem tud felkészíteni arra, amikor első utadon gyanútlanul kilépsz a metrómegállóból a földön alvó menekültekkel ellepett aluljáróba. Főleg, hogy három hónappal korábban még semmi nem látszott ebből. Ilyenkor aztán elgondolkodik az ember, mennyire lehet megérteni egy országot külföldről, ha csak a saját országodból egy kis időre kiszakadván is már rögtön egészen másként látod azt. Vannak dolgok, amelyeket személyesen kell megtapasztalni ahhoz, hogy igazán értsük, s talán még ez sem elég.    

orban-trump.jpg

Ezt már csak azért is írom, mert sokan állítanak fel párhuzamot a mostani helyzet és az amerikai-mexikói határ védelme között. Ott is van kerítés, itt is van kerítés. Donald Trump bírálja a bevándorlást, tehát Orbán egyenlő Trumppal. Ha ilyen sorokat olvasok, némiképp összerezzenek. Az efféle analógiákban éppúgy elvesznek a finomságok, ahogyan a hazai hírek is átalakulnak, mire kiérnek Amerikába. Mint amikor „telefonosat” játszottunk gyerekkorunkban: minél több emberen keresztül jött az információ, annál inkább eltorzult a végére. Az amerikai párhuzamban lényegében semmi sem stimmel, főleg azért, mert teljesen más az ottani rendszer, és teljesen más a probléma is.

Van, aki továbbmegy a legkézenfekvőbb hasonlóságnál, és eljut oda, hogy Amerika azért sikeres, mert olvasztótégely, lehetőséget ad a bevándorlók számára, hogy részeseivé váljanak az amerikai kultúrának, s ebből vezeti le, hogy akkor az Európai Uniónak mi is volna a teendője. Habár ez már közelít a „lényeghez”, de még mindig nem ad megoldást a problémára. Az Egyesült Államok sem egyik napról a másikra vált olvasztótégellyé, s azon is lehetne vitatkozni, vajon megőrizte-e ezt a jellegét. Mindenesetre az Európai Unió nem föderáció, hanem nemzetállamok közössége… És a különbségeket hosszan lehetne sorolni. Amerika végtelenül szigorúan szabályozza, ki az, akit szívesen lát. Akinek viszont állampolgárságot ad, azt valóban igyekszik integrálni. Integrálni, és nem feltétlen asszimilálni. Azt az egyensúlyt keresik, amelyben a befogadottak megőrizhetik saját kulturális értékeiket, miközben aktív résztvevőivé válnak az amerikai közösségnek. Ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy az integráció sem örökre szól. Tudják, hogy gyakran a második vagy harmadik generációs bevándorlóknál, akik adott esetben már nem beszélnek szüleik vagy nagyszüleik anyanyelvén, gyakran alakul ki erős késztetés arra, hogy megismerjék kulturális gyökereiket.

immigrantsonboat.jpgRégen persze az integráció könnyebb volt. Az individualizálódó világban viszont sorra tűnnek el azok az informális intézmények, amelyek arra szolgáltak, hogy bevezessék az újonnan érkezőket az amerikai normákba: az egyházi közösségek, a szakszervezetek, a legkülönfélébb szabadidős programok. Amikor az Egyesült Államok a bevándorlás politikáját tekintve a legnyitottabb volt, s csak úgy özönlöttek oda a világ minden tájáról a különböző kultúrájú csoportok, rájöttek, hogy igenis szükségük van az embereknek arra is, hogy megmondják nekik, mi az, amit elvárnak tőlük. Sorra alakultak esti iskolák, önképző körök, különböző közösségi kezdeményezések, amelyek hozzásegítettek a beilleszkedéshez. És habár az amerikai iskolák természetesen nem arra jöttek létre, hogy elsősorban az integrációt szolgálják, mind a mai napig a legfontosabb médiumai a beilleszkedésnek. Mindez nem azt jelenti, hogy nem voltak/nincsenek konfliktusok, vagy ne lettek volna/lennének kulturális törésvonalak, azt viszont igen, hogy túlkapások esetén Amerika rendszerint képes az önkorrekcióra.

A napokban, Texasban letartóztattak egy 14 éves szudáni származású fiút, mert bevitte az iskolába a saját készítésű óráját, amelyet tanára bombának nézett. A helyzet iróniája, hogy amikor a rendőrök elvitték, a fiú épp az amerikai űrügynökség, a NASA trikóját viselte. Mi lehet ennél amerikaiabb?

Ahmed Mohamed megtapasztalta azt a hétköznapi bizalmatlanságot, amely a muzulmán közösséggel szemben 2001. szeptember 11 óta alakult ki, és azt is, milyen mértékben összezár a társadalom önmaga védelmében. A srácot még aznap meghívta Barack Obama a Fehér Házba, mondván, több gyereket kell inspirálni arra, hogy érdeklődjön a tudományok iránt, hiszen ez teszi Amerikát naggyá. Mark Zuckerberg a Facebookhoz invitálta, George Takei színész/rendező, akit sokan a Star Trekből ismerhetnek, megosztotta vele, milyen volt japán amerikaiként internáló táborban felnőni, párhuzamot vonva gyerekkori tapasztalatai és a között a félelem és előítélet között, amely ma az amerikai iszlám közösségeket övezi. Hozzátette, hogy Ahmed részévé vált Amerika történetének, és sokak számára példaképpé vált. Az ilyen típusú megnyilvánulások kapaszkodók a bevándorlók számára. Persze olyanok, amelyek nem a semmiből jöttek, hanem sok-sok év tapasztalatából, és – ahogyan ezt George Takei története is mutatja – kudarcából építkezik.

ahmed-mohamed-featured.jpg

Habár alapvetően konszolidált az amerikai iszlám közösségek helyzete, világosan érzékelhető egy generációs szakadék a tekintetben, mennyire érzik e közösségek tagjai befogadónak az amerikai társadalmat. A fiatalabbak jóval kevésbé, mint szüleik. Ahmed története végső soron pozitív kicsengésű. Ugyan még nem kapta vissza az óráját a rendőrségtől, izgatottan várja, hogy megmutathassa az Egyesült Államok elnökének. De mi van azokkal, akiket úgy ér diszkrimináció, hogy azt nem kapja fel a nyilvánosság? Ha az Egyesült Államok el akarja kerülni, hogy hasonló vallási alapú befelé fordulás és radikalizálódás menjen végbe, mint sok nyugat-európai ország tinédzsereinek egyes köreiben, akkor újra meg kell erősíteni azokat az informális intézményeket, amelyeknek köszönhetően egy texasi tanár nem potenciális veszélyforrást, hanem egy kreatív fiatal amerikait lát Ahmedben.

Ez vissza is visz minket Európához, amely pillanatokon belül egy hasonló vízválasztón fog keresztülmenni, ha nem kezd el sürgősen gondolkodni azon, miképpen lehetne az újonnan érkező menekülteket beilleszteni a meglévő társadalmi struktúrába. Jelenleg ugyanis a fától nem látjuk az erdőt. Valójában nem az Unió külső határait érő kihívás a probléma. Ez egy átmeneti állapot, amelyen előbb-utóbb túljut Európa, befogadva azokat, akik jogosultak rá, és visszafordítva azokat, akiknél nem bizonyítható, hogy valóban menekültek. Európának azonban fel kell készülnie arra, hogy a korábbinál jóval több ember lesz ténylegesen jogosult a menekült státuszra, és – ez a döntő – a jövőben gondoskodni kell a társadalmi, gazdasági és kulturális beilleszkedésükről. Mindezt úgy, hogy a ’60-as és ’70-es évek „élni és élni hagyni” elvére épülő gyakorlat felett eljárt az idő.

Világos elvárások és segítő intézmények nélkül, magukra hagyva, csakis párhuzamos közösségek, hosszú távon pedig kulturális alapú társadalmi konfliktusok jöhetnek létre. Hollandia, az Egyesült Királyság és Franciaország már megtapasztalta ezt. Azok a kelet-európai országok, amelyeknek korábban nem volt tapasztalatuk menekültekkel/bevándorlókkal, az ő példájukat látván úgy gondolják, ha ez az európai fejlődési út, melyet be kell járniuk, akkor ők köszönik, nem kérnek belőle. Elvégre integrációs tapasztalattal rendelkező, munkaerőre éhes, erős gazdaság csak egy van Európában, mindenki másnak nehezebb gazdasági helyzetben, homogénebb társadalmakban kell szembenéznie a kulturális és gazdasági kihívással.

erpstamp_1_-400x474.pngTermészetesen Németország sem önállóan szerezte meg azokat a tapasztalatokat, amelyeknek birtokában ma tárt karokkal fogadhatja a menekültek tömegét. Mind a második világháború után, mind az újraegyesítéskor amerikai segítséggel járták végig azt az utat, amely mások integrációjára képes országgá tette őket. Mintha azonban Németország nem érzékelné, hogy az Európai Uniós tagság nem hozza magával automatikusan ezt a tudást. A nyugat-európai jóléti államok azért nem tanulták meg, mert korábban szociális juttatásokkal fenn tudták tartani az egyensúlyt integráció nélkül is, míg a kelet-európai blokk azért nem tudta elsajátítani ezt a képességet, mert történelmükből adódóan sosem tudtak jóléti állammá válni, és úgy, ahogyan nyugati társaik tették, már nem is fognak. Alapjaitól kell tehát ezeknek az országoknak megtanulniuk mindazt, amit az Egyesült Államok is mind a mai napig tanul. Mindezt úgy, hogy közben ténylegesen akut válságkezelést kell folytatniuk.

A Washington-poszt persze nem szűnik meg, épp ellenkezőleg. Most van csak igazán aktualitása mindazon anyagoknak és tapasztalatoknak, amelyeket kint gyűjtöttem be. Mi mást is mondhatnék… To be continued.     

Lakatos Júlia

Szólj hozzá

európa európai unió bevándorlás USA lakatos júlia washington poszt