2015. júl 14.

A nagy francia forradalom a filmvásznon!

írta: Méltányosság Politikaelemző Központ
A nagy francia forradalom a filmvásznon!

"Barikádra fel, irány a Bastille!" - hangozhatott július 14-én a Nagy Francia Forradalom idején a lázongó tömegben. A forradalom hatásait mai napi érezhetjük a szabadságjogok, a demokrácia területén és sokakat inspirált az irodalomtól kezdve a filmművészetig. Utóbbi pedig korántsem tekinthető mellékesnek: hogyan ábrázolják a franciák e korántsem békés eseménysorozatot a filmvásznon? Mi magyarok, vajon mit tanulhatunk tőlük?

politika_film_meretezett2.jpg

A legtöbb nyugati nyelvben a „forradalom” kifejezés a latin revolvere igére és a revolutio (visszafordulás) főnévre vezethető vissza (pl. angolul: revolution, franciául: révolution, németül: die Revolution). Visszafordulás értelemben használta a kifejezést Kopernikusz a De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásairól) című könyvében. Forradalmat csinálni tehát annyi jelentett – a forradalom szó 1789 előtti értelmében –, mint visszaforgatni az időt egy ideális korszakhoz. Az 1640-es angol polgári forradalom puritánjai azért küzdöttek az „angol Mózes”, Oliver Cromwell oldalán, hogy véget vessenek a Stuart-ház abszolutista törekvéseinek, és visszaállítsák a – szerintük létezett – angolszász szabadságot, amelynek letéteményese a parlament. Az 1776-os amerikai forradalom idején a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói számára az origó, amelyhez a politikai cselekvést szabták, az ősi angol szabadság volt, amelyet már a 15. században is méltattak angol szerzők, szembeállítva az angolszász közjogi rendszert a kontinentális uralmi formákkal.

pa-01.jpgA francia forradalmat tekintik az első olyan forradalomnak, amelynek résztvevői a forradalom kifejezést már nem egy ideális rendhez való visszatérés, hanem valami teljesen új rendszer és emberideál megteremtésének értelmében használták. Bár ez sem teljesen igaz, hiszen a francia forradalom politikusainak retorikájában is megjelent a régmúltra való idealizáló hivatkozás. A Gironde vezéralakja, Jacques-Pierre Brissot háborús beszédében utalt a „hatszáz esztendős szolgaságra”, amelyet lerázott a francia nemzet, és „keresztes hadjáratot” hirdetett Európa fejedelmei ellen. A forradalom kifejezés a romantikus, világmegforgató értelmezését a francia forradalom során, és még inkább utána, a romantikus költőnemzedékek írásaiban nyerte el. Nem véletlen, hogy Heine, Petőfi Sándor és a romantikus értelmiség más személyiségei a francia forradalommal azonosultak, és kevésbé a forradalom régebbi jelentését hordozó angol meg amerikai forradalmakkal. Franciaországban a forradalom értékelése nem volt mentes az aktuálpolitikai felhangokkal terhelt vitáktól. A társadalmat megosztotta a „július 14-i események” értékelése, nem beszélve az 1792. szeptemberi és 1793-as „sajnálatos eseményekről”. Minden nagyobb történelmi megrázkódtatás után kell egy távlat, amelyik lehetővé teszi az objektív értékelést. Szinte hihetetlen, de a francia felsőoktatási intézményekben 1886-ig nem tanították a forradalom történetét. És még újabb 103 évnek kellett eltelnie, amíg – a forradalom bicentenáriumán – a republikánus történészek nyíltan beszéltek a vendée-i felkelésről és annak megtorlásáról (royalista szóhasználatban: háborúról, népirtásról).

pa-02.jpegA francia forradalmat megannyi filmalkotás örökítette meg. Az „első fecske” Jean Renoir Marseillaise című alkotása volt, amelyik 1938-ban került a közönség elé, a Népfront-kormány idején. Ahogyan a történelmi filmek, ez is megosztotta a közönséget, holott a nagy nemzeti egymásra-borulás jegyében készült, amelyre ki voltak éhezve a franciák a 30-as évek válsága és megosztottsága után. Különösen a Népfrontban résztvevő Kommunista Párt bírálta a film XVI. Lajos-ábrázolását, mivel úgy vélték, egy zsarnokibb megjelenítés jobban illene a forradalmi mondanivalóhoz. A királyt – akinek feje 1793-ban lehullott – a filmrendezők többsége, a történelmi tényeknek megfelelően, jóindulatú emberként mutatta be nézőközönségnek, nem pedig olyan madárijesztőként, amit a jakobinus és a későbbi marxista propaganda faragott belőle.

A francia forradalom monumentális filmes ábrázolása 1989-ben, a forradalom bicentenáriumán került a közönség elé (A francia forradalom története I-II.), egyebek között Karl-Maria Brandauer és Peter Ustinov főszereplésével. A legtöbb filmtől eltérően ez az alkotás képes elkövetni azt a bravúrt, hogy a néző hol az egyik, hol a másik féllel képes azonosulni. A forradalom alakjait esendő, hibázó emberként mutatja be, nem pedig félistenekként.

A Camille Desmoulins esküvőjén a menyasszony harisnyakötőjét elcsenő Robespierre, a feleségét és gyermekeit gondos apaként szerető Danton éppolyan rokonszenvesek lehetnek, mint a családjáért aggódó, az országért felelősséget viselő, és igencsak bátor király. Aki tehát „ökölrázós”, pártos filmet keres, annak nem ajánljuk ezt a monumentális opust (egyedül a filmbéli Marat, a „nép barátja” az, aki az első pertől kezdve ellenszenves). Ha valaki a forradalomról való ismereteit akarja gyarapítani, ha meg akar ismerkedni a korabeli közélet sok szereplőjével, ha el akar igazodni a szövevényes emberi és politikai sorsdrámában, akkor viszont keresve sem találhatna jobb útmutatót a forradalomhoz.

pa-03.jpgDanton volt sokáig a forradalom „népi hőse”, akinek kultusza a 19. század végén vette kezdetét. Az ő alakját dolgozta fel az egyik leghíresebb film, amelyik a forradalmat választotta tárgyául, Andzrej Wajda Danton-ja (1983). Meg kell említenünk Georg Büchner zseniális drámáját, a Danton halálát, amelyik ugyan nem film, ámde jól jelzi, hogy Danton sorsa, illetve a Robespierre-rel való habitusbeli különbség mennyire izgatta az utókor képzeletét. A darab nem csak a szerző fiatal kora miatt érdemel említést, hanem a forráshűség miatt is: a dráma kizárólag korabeli források szövegét tartalmazza, ehhez számos újságot és politikai röpiratot kellett átolvasni (képzeljük magunka a 22 éves szerző helyébe, micsoda munka lehetett ez).

pa-04.jpgA nyolcvanas években egyébként, a bicentenáriumhoz közeledve, megszaporodtak azok a mozgóképes alkotások, amelyek a forradalom históriájából merítették tárgyukat. 1988-ban került a közönség elé a Huhogók, amelyik Balzac regényén alapul (de nem a regényt követi), és a Bretagne-i királypárti felkelők, a „huhogók” küzdelmét eleveníti fel az 1794-es évben (nevüket onnan kapták, hogy a sócsempészek által alkalmazott titkos jelzést – a kuvik hangjának utánzását – használták). Ez a film kifejezetten bátornak, hősiesnek és vitéznek ábrázolja az ellenforradalmárokat. A néző hol az egyik, hol a másik táborral képes azonosulni, mert gazemberek és hősök mind a két oldalon vannak, és a „régi világ” emberei nem maradnak le önfeláldozásban az „új világ” emberei mögött, akik viszont a „régi rend” sok hibáját átveszik. Bár akadtak, akik a filmet bírálták konzervatív szemlélete és néhány anakronizmus (pl. kezdetleges repülőgéppel való menekülés) miatt, de hitelesen idézte fel a nyugat-franciaországi polgárháború kegyetlenségét, a parasztok tudatlanságát és nyomorát, az alkotmányra felesküdött papok iránti gyűlöletet, valamint a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” zászlajával leplezett politikai bűnöket és korrupciót. A film egyik jelenetében például a toborzótiszt felmenteti a katonai szolgálat alól fiát, akit hivatalnoki pályára szán, és helyette az amúgy kalandvágyó parasztlegényt rukkoltatja be. Lehet tisztelni Kerfadec grófot, Lafayette és Mirabeau barátját felvilágosult gondolkodásáért, fiát, Aurele-t tiszta, romlatlan szerelméért, és Tarquint, a gróf nevelt fiát, a jakobinus konventbiztost elkötelezett forradalmi lelkületéért.

2012-ben készült a Búcsú a királynémtól című filmdráma, amelyik, ahogyan a címe is mutatja, Marie Antoinette-re és környezetére fókuszál. A királyné élete és sorsa – miként a női sorsok általában – egyébként is izgatták a filmrendezőket. Így Woodbridge Strong Van Dyke-ot (Marie Antoinette, 1938), Charles Shyer-t (A királyné nyakéke, 2001), Sofia Copolát (Marie Antoinette, 2006), Francis Leclerc-öt és Yves Simoneaut (Marie Antoinette, 2006).

pa-05.jpgThomas Jefferson, az Egyesült Államok párizsi nagykövete szemével látjuk a forradalmat a Jefferson Párizsban (1995, rendező: James Ivory) című filmben, amelyik az amerikai politikus két szerelmi viszonyára fűzi fel a történetet, de azért megmutatja a forrongó Párizst is. Az amerikai politikus viszonyulása az eseményekhez kettős. Egyrészt elégedettséggel tölti el, hogy a francia nép követi az amerikai nép példáját, és a népfelség elvének megvalósítására törekszik. Másrészt Jefferson látja a riasztó jelenségeket is. Miközben a szabadságról szónokol és oktatja ki francia barátait, köztük Lafayette-t, ő maga hallani sem akar arról, hogy a szabad választás jegyében lánya az apácaéletet válassza, és nem híve a feltétel nélküli és azonnali rabszolga-felszabadításnak sem. Ahogyan maga mondja a zárdafőnöknőnek, „a szabadság nem válhat a gyermekek játékszerévé. A szabadság az érett elme kiváltsága.” A film jól megvilágítja, hogy a felvilágosodás olyan gondolkodói, mint Jefferson, sok tekintetben maguk is előítélettel viseltettek azok iránt, akik szerintük nem elég érettek, műveltek és bölcsek a szabadsághoz, legyenek azok gyerekek, feketék, vagy a nép.

Az előbbieknél könnyedebb hangulatú darabok közül is válogathatunk. A francia forradalom idején játszódik vidám betyártörténet (Cartouche, 1962, A fekete tulipán, 1964) és paródia (Cadet-Rousselle kalandjai, 1954, A szókimondó asszonyság, 1961) is.

A mai Franciaország megbékélt a forradalom emlékével. A francia forradalomról szóló filmek nem kavarnak közéleti vitákat. A társadalom elfogadja, hogy a múlt sokféle nézőpontból ábrázolható. E tekintetben van még mit tanulnunk a franciáktól.

Paár Ádám

Szólj hozzá

film franciaország forradalom paár ádám politika és film