Született július 4-én: az Amerikai Egyesült Államok. Miért ünnepelik meg a különböző USA-beli társadalmi csoportok a Függetlenség napját? Hogyan férnek meg egymás mellett a szikhek, a vietnamiak, írek, skótok, Krisna-hívők és sokan mások? Lakatos Júlia személyes élményei egyenesen Washingtonból!

239 évvel ezelőtt az alapító atyák (Founding Fathers) valószínűleg legvadabb álmukban se tudták volna elképzelni, hogy „kísérletük” hova fejlődik: egy nyitott, multikulturális, sokoldalú és sikeres nemzetté, amelyik épp sokszínűségéből adódóan nagyon sok ellentmondással is küzd. Vajon mit mondanának ők a melegházasságra, és hova állnának a konföderációs zászlóról szóló vitában? Valószínűleg éppúgy megosztottak lennének, ahogyan az Egyesült Államok sem egységes ezekben a kérdésekben. Mégis, legnagyobb nemzeti ünnepük egyáltalán nem megosztó és „átpolitizált”. Nincs versengés, hogy ki az amerikaiabb, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan Magyarországon megszoktuk. Senki nem néz ferde szemmel az utcán, ha nincs legalább egy zászlócskád vagy valamilyen piros-fehér-kék kiegészítőd. Ugyanakkor az sem izgat senkit, ha tetőtől talpig zászlóba burkolózol, vagy még a kutyádat is beöltözteted. Hozzátartozik az ünnephez. Ha már Amerika születésnapját ünneplik, megadják a módját.

Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a Függetlenség napja nem spontán módon alakult ki. Tudatosan hagyományt akartak teremteni. 1776-ban, egy nappal a függetlenség kikiáltása előtt John Adams (az alapító atyák egyike és az Egyesült Államok második elnöke) feleségének szóló levelében azt írta, hogy a jeles napot kísérje az egész országot behálózó nagy vigadalom, tűzijátékkal, csinnadrattával. Azóta is tartja magát a hagyomány, parádékkal, kerti sütésekkel, és az elmaradhatatlan hot dog-evő versenyekkel tarkítva, ha esik, ha fúj. Ezúttal történetesen egész nap szakadt az eső, s csak a felvonulásra és a tűzijátékra állt el. Az eső áztatta, sárban cuppogós woodstocki hangulat azonban csak emelt az ünnep fényén. Szó szerint összehozta az embereket az ereszek alatt. Valahogy számomra ezek az ünnepségek adják vissza legkoncentráltabban Amerika esszenciáját. Kulturális szempontból mindenképp ezek itt tartózkodásom fénypontjai. Korábban már írtam a Memorial Day-ről, és említettem a Puerto Rican Parade-et is, július 4. azonban nagyon más. Pedig itt is van felvonulás, koncert a Kapitóliumnál, meg tisztelgés a veteránok és a hazát szolgálók előtt. Július 4. tulajdonképpen az, ami nekünk augusztus 20. Minden a tűzijáték köré van felépítve. S miközben az ünnep elsősorban egy családi, illetve baráti esemény, nemzeti jelentősége, különösen Washingtonban, jócskán felülkerekedik a helyin.

A mazsoretteket, iskolai zenekarokat, valamint különböző történelmi korokat megidéző szereplőket és járműveket felvonultató, közel két órás központi felvonulás több százezer nézőt vonz évente. Idén a legnagyobb figyelmet keltő óriás ballonokat a helyi nemzetiségi, vallási közösségek tagjaiból álló önkéntesek vitték. Így az amerikai szikh közösség például egységesen piros, fehér és kék turbánban és amerikai zászlós nyakkendőben vonult fel, hangsúlyozva, hogy a szikh értékek alapvető amerikai értékek. De ugyanígy képviseltették magukat a Puerto Ricó-i, az ír, a vietnámi vagy a kínai közösség tagjai is, sőt még a Krisna hívők is (ld. galéria). Nem számított, hogy ír gyermek-néptánccsoport vagy profi skót dudások vonultak. A közönség mindenkinek lelkesen tapsolt, békésen megfért egymás mellett sok különböző jellegű, színvonalú produkció, hiszen mindenki, aki vonult, azért volt ott, hogy kifejezze hazaszeretetét, és hozzájáruljon ahhoz, hogy ezt mások is átélhessék.

Nyilván Magyarországon nem tudnánk elképzelni egy olyan ünnepet, ahol a helyi sváb, horvát, görög, roma, kínai stb. közösség karöltve vonul fel az Andrássy úton, de ezt nem is lehet elvárni. Ez idegen volna Magyarországtól. De senki ne a jelenleg föllángoló bevándorlási vitára gondoljon, meg a plakátháborúra, hanem a történelemre. Míg a magyar társadalom erősen asszimilált, az amerikai integrált. Mai napig ezt teszi, amikor felvonultatja ezeket a csoportokat, mintegy azt mondva, ez mind mi vagyunk, ez így együtt Amerika. Csakis egy olyan nemzet képes ilyen önbizalmat kifejleszteni, amelyik mindig is a történelem győztes oldalán helyezkedett el. Holott Amerika ma egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Mintha a faji kérdés tekintetében a polgárjogi mozgalom idejére, a külpolitikában pedig a hidegháborúhoz tértek volna vissza. Egy újabb Clinton-Bush párharccal (ez nagyon is lehetséges) a kilencvenes évek eleje ismétlődne meg, és hogy a déjá vu érzés teljes legyen, még a mozikban is a Terminátort játsszák. Nyakukon a múlt, de ugyanazokra a kérdésekre ma másféle válaszokat kell adnia az Egyesült Államoknak.

Számtalan újságcikk és megnyilvánulás közül számomra két gondolat világít rá arra, mit üzen ma július 4-e ebben a régi-új politikai kavalkádban. Egyfelől azt, hogy egy egységes nemzet csakis úgy jöhet létre, ha állampolgárai (és nem utolsósorban vezetői) képesek megérteni egymást. Ez a környezetünkről meglévő ismereteink fölülvizsgálatát és bővítését igényli, aminek sosincs vége. Másfelől azt, hogy a függetlenség megőrzése állandó szembesülést jelent a múlttal. Mivel a szabadság fogalma folyamatosan változott a történelem során, ezért nemcsak újra kell értelmezni a történelmet, hanem meg kell tanulni viszonyulni is ahhoz a múlthoz, amelyet már felülírtak. Ebből egyik sem egyszerű feladat, és nem megy egyik napról a másikra. Legfőbb nemzeti ünnepük ugyanakkor egyfajta társadalmi minimumot képez, melyet komoly ellentéteik sem kezdhetnek ki. Akármit gondoljanak is a melegházasságról vagy a konföderációs zászlóról, nincs republikánus július 4-e vagy demokrata Függetlenség napja. Amikor elkezdik lőni a tűzijátékot, egységesen mondják, hogy boldog születésnapot Amerika!

Lakatos Júlia