Stallone, Schwarzenegger, Van Damme, Norris, Lundgren és Ronald Reagan! Vajon mi a közös az izompacsira akciófilmsztárokban és az USA 40. elnökében? Hogyan lehet két nagyhatalom harcát filmek ezreiben ábrázolni egy évtizeden át? Amerikai kurzusfilmek, amelyeket a politika inspirált és a politikát inspirálták - tudj meg többet a Méltányosság blogsorozatából!

Ha valaki elsétál Budapesten a Szabadság térre Ronald Reagan amerikai elnök szobrához, akkor a róla írt könyv címét olvashatja a feliraton: „A Country Boy Against The Evil Empire” – vagyis: „Egy vidéki srác a Gonosz Birodalom ellen.” Ez a felirat akár az 1977-es Csillagok Háborúja alcíme is lehetne az „Új remény” helyett. Ha ehhez hozzávesszük, hogy néhány évvel később Reagan meghirdeti a Szovjetunió legyőzésére az úgynevezett „Csillagháborús Tervet”, akkor megállapíthatjuk, hogy talán sosem került olyan közel egymáshoz az Egyesült Államokban politika és a film világa, látásmódja mint a nyolcvanas években.

Az 1970-es évek végére a hatvanas években megszülető ellenkultúra kifulladt, az egykori hippik tisztes családapák lettek, miközben az amerikai nemzet önmaga nagyszerűségébe vetett hitét olyan események tépázták meg, mint a Kennedy-gyilkosság, a vietnámi háború, vagy a Watergate-botrány. (Milos Forman 1979-as Hair! című filmje sokkal inkább egy letűnt kor nosztalgikus hattyúdalának tekinthető, semmint az akkori jelen tükrének.) Ebben a helyzetben nyeri meg a színész-műsorvezetőből lett politikus, Reagan az 1980-as elnökválasztást, ígéretei között nemcsak az adócsökkentés, a „kis állam” és a szabadpiaci kapitalizmus melletti kiállás szerepel, hanem egy új hidegháborús doktrína, a „Gonosz Birodalmának” nevezett Szovjetunió legyőzésén keresztül az amerikai identitás újraépítése is. Politikai pályáját megelőzően az elnök jelentős tévés és kevésbé sikeres színészi karriert futott be, ugyanakkor az ötvenes évektől ő a konzervatív-republikánus színész szervezetek vezetője is. Természetesnek tűnik számára, hogy a szovjetek elleni csatákat nemcsak a hadszíntéren, hanem a filmvásznon is meg kell nyerni visszaadva Amerika megrendült önbecsülését.

Ennek megfelelően a korszak ikonikus színészei nem kimagasló drámai teljesítményük, hanem izmaik és baltával faragott vonásaik segítségével jutnak a csúcsra. Sylvester Stallone Rambo-sorozata valóságos lakmuszpapírja a közízlésnek. Az 1982-ben készült első rész még nyomokban tartalmazza a 70-es évek Vietnám-mozijainak egyes elemeit, a cselekmény az Egyesült Államokban játszódik és a társadalomba visszailleszkedni képtelen veterán konfliktusát mutatja be a szadista rendőrfőnökkel, ráadásul az egész filmben mindössze egy ember hal meg, tehát korántsem olyan véres, mint a folytatások. A második részben aztán mindent megkapunk, ami a Reagan-korszak kurzusfilmjeit jellemzi: Rambo ártatlan foglyokat ment és egyszersmind  elégtételt vesz a tíz évvel korábbi háborús vereségért. A fogságba esett ex-kommandóst „természetesen” egy szadista szovjet tiszt hallgatja ki, sőt a film végén a megdicsőült Rambo kvázi politikai állásfoglalást tesz: nem kívánja többé szégyellni magát a vietnámi háborúért, sőt, a kitüntetések helyett azt várja a nemzetétől, hogy az ott harcolók szolgálatait az amerikai nép becsülje meg: „Azt akarom, amit ők akarnak és amit mindenki, aki átjött ide és kiadta a belét! Feláldozta mindenét, amije volt! Azt akarom, hogy a hazánk ugyanúgy szeressen minket, ahogy mi szeretjük őt.”

Az 1988-as harmadik rész aztán minden határon túlmegy a hazafias pátoszban és a Szovjetunióval a harmadik világban megvívott helyi háború morális helyességének igazolásában. A filmet az Egyesült Államokban egyenesen a „Hősi halottak emléknapján” mutatták be, de ez lenne a legkisebb baj. Ebben a folytatásban Rambo a szabadságszerető hősként ábrázolt mudzsahedi harcosokkal küzd a szovjet agresszióval szemben, a sors kegyetlen fintora, hogy a 90-es évek közepétől ezek a csoportok lettek a talibán mozgalom gyökerei, amelyek az Al-Kaida terrorszervezettel együttműködve a 2000-es években az USA legnagyobb ellenségévé váltak. Stallone a 80-as évek végére a sportfilm zsánerét is összekötötte a kurzusfilmmel, másik legendás szerepe a Rocky negyedik folytatásában, itt a főhős nemcsak legyőzi a verhetetlen szovjet óriást Ivan Dragót a ringben, hanem azon melegében csinos kis beszédet rittyent a népek közötti megértésről és a békéről. A cselekmény során azonban nem is ez a jelenet a patriotizmus csúcsa, hanem a Rocky és Drago meccsének előzménye, az Apollo Creed – Drago párviadal, amely előtt James Brown Livin’ in America című slágerével és a hozzá kapcsolódó show-val kapjuk meg az amerikai életérzés esszenciáját.

A kor másik szupersztárja, Arnold Schwarzenegger sem marad el sokban Stallonétől. A Vörös Zsaru, vagy a Kommandó az amerikai életforma, illetve hőskultusz termékei, ugyanakkor az egykori osztrák testépítő filmjeiben imitt-amott megjelenik a Reagan által hirdetett szabadpiac kritikája is.  A Terminatorban, vagy az Emlékmásban a szabadjára engedett cégóriások uralják az emberek világát, ezekben a sci-fikben gyakran nemcsak a hatalom társadalmi ellenőrzése kérdőjeleződik meg, hanem magának az emberiségnek a léte is. A legtöbb akciófilm azonban nemigen kapargatja még a felszínt sem, Stallone és Schwarzenegger nyomában jönnek a többiek: Van Damme, Chuck Norris (aki a hetvenes évek karatefilmjeiről nyergelt át a műfajra), Dolph Lundgren, Michael Dudikoff és a társaik. Norris például az Ütközetben eltűnttel gyakorlatilag háromszor forgatta újra a Rambo második részét. A zsáner a kilencvenes évekig valami egészen elképesztő mennyiségű filmet vonultat fel, amelyek színvonala – egy-két kivételtől eltekintve – egyre alacsonyabb lesz, ezek a mozik többnyire megelégednek azzal, hogy a szteroidokon hizlal G.I. Joe szétlő/szétver/szétrúg minden rosszfiút, aki valamilyen módon a bátrak hazájára tör. A filmek a legkevésbé sem törekszenek a realitásra, a western film világából átemelt magányos hős figurája ezekben a mozikban az „amerikai übermensché” válik, akinek a gépfegyveréből sosem fogynak ki a töltények, és akin nem fog a golyó. A fordulatok is mindig ugyanazok, kiábrándult hős, a múlt nyomasztó árnyai, esélytelen küldetés, pszichopata terroristák, a bajba jutottak között legalább egy kiszolgáltatott nő és/vagy gyerek.

Az izomkolosszusok mellett azonban szárba szökkennek kissé más stílusú kurzusfilmek is: ekkor indul például a Top Gunnal Tom Cruise A-listás karrierje. A film az amerikai haditengerészet és légierő hosszúra nyújtott akciódús reklámfilmjének is tekinthető, természetesen némi szerelmi szállal, lelkiismereti válsággal fűszerezve. Népszerűek az olyan hidegháború drámák is, mint Kevin Costner nevével fémjelzett Nincs kiút, vagy Sean Connery tengeralattjárós filmje a Vadászat a Vörös Októberre.

Ezek a filmek annyira jellegzetes fordulatokkal bírnak, karaktereket vonultatnak fel, hogy paródiáik (Kémek, mint mi, Csupasz pisztoly, Nagy durranás) legalább annyira beleégtek a mozilátogatók kollektív tudatába, mint az eredeti alkotások.

A Szovjetunió összeomlásával aztán az USA megnyeri a hidegháborút, ezzel nemcsak a világpolitikában, hanem az amerikai film számára is teljesen új helyzet áll elő, nemcsak eltűnik a legfőbb antagonista és Amerika egyedül marad a porondon, hanem elfáradnak a nyolcvanas évek kurzusfilmjeinek sztárjai, kliséi is. Az új korszak hőseit már nem a Reagan doktrínája, hanem új eszmék mozgatják. Erről olvashatnak az amerikai kurzusfilm sorozatunk befejező részében.

Jeskó József