Milyen két Magyaroszág él egymás mellett már több mint 100 éve? Képesek-e az együttműködésre? Hogyan képzelhető el A következő Magyarország? Heteken át érkeznek a vendégkommentárok, illetve várunk minden érdemleges hozzászólást a könyvvel vagy a kommentárokkal kapcsolatban. Vitára fel! Bencsik Gábor írása a Méltányosság blogján!

El kell ismerni: a társadalom időnként a legfelkészültebb szociológusokat és politológusokat is olyan fejleményekkel lepi meg, amelyre álmukban sem gondoltak. Vagy ha gondoltak, mint nyilvánvalóan lehetetlent hessegették el maguktól.

Tehát az is bekövetkezhet, hogy Magyarországon nagykoalíció jön létre a jobb és a baloldal között. Ám egyelőre ez felettébb valószínűtlen. Többek között a következő okok miatt:

1. A magyar megosztottságnak több évszázados történelmi gyökerei vannak, és egy ilyen erős tradíción nagyon nehéz túllépni.

2. Nem látszik világosan, hogy kik is köthetnének nagykoalíciót.

3. Nincs olyan válság, ami kikényszeríthetné ezt a lépést.

4. A felek hisznek abban, hogy egyedül is képesek nyerni.

1. A magyar urbánus-népi megosztottság nem valami értelmiségi ficam, országos félreértés, hanem nagyon is valóságos. Magyarország lakossága két egymástól alapvetően különböző tradíció örököse: nagyjából fél-egy millió ember az egykori német városi lakosság szellemi leszármazottja (ide értve az abba asszimilálódott, jelentős részben zsidó bevándorlókat), a többiek pedig a vidéki magyarságéi, ide értve az abba asszimilálódott kárpát-medencei paraszti népeket: szlovákokat, szerbeket, románokat, ruszinokat és részben falusi zsidókat.

Ismerjük Budapest etnikai összetételének alakulását az elmúlt évszázadokban, és némi nemzeti büszkeséggel szoktuk megállapítani, milyen gyorsan vált magyarrá a fővárosunk. Pedig tudhatnánk, hogy ilyen rövid idő alatt egy többszázezres népesség legföljebb nyelvet tud váltani, kultúrát nem. Ami Budapesten 1850 és 1918 között létrejött, az egy második magyar kultúra volt, nyugati, elsősorban német gravitációval, értékrenddel, világszemlélettel. Amúgy ragyogóan tehetséges kultúra, amely világszínvonalú művészetet, gazdaságot és tudományt teremtett – de amely valójában nem azt a nyelvet beszélte, mint a vidéki Magyarország, aminthogy a vidéki Magyarország sem beszélte az övét.

Ez a kettősség száz éve változatlanul fennáll. És a mélyén nem az a tény áll, hogy a felek nem értik egymást, hanem az, hogy nem is tudják, vagy ha sejtik, nem hajlandók elfogadni, hogy nem értik egymást.

Száz éve két Magyarország beszél el egymás mellett, és ha akadnak olyanok, akik belgaként próbálnak szót érteni mindkettővel, azzal hamarosan már senki sem akar beszélni.

2. A két Magyarország vágyait, törekvéseit az idők során újabb és újabb pártformációk igyekeznek kielégíteni. Ebben azonban nincs szinte semmi állandóság. Ha csak a rendszerváltás utáni 25 évet nézzük: a vidéki Magyarországot először elsősorban MDF képviselte, a városi Magyarországot az SZDSZ, a szocialisták pedig örültek, hogy túlélték a változást. A két nagy rendszerváltó párt azóta eltűnt, a vidéki párt a Fidesz lett, a városi párt MSZP. Csakhogy mára ez is felborulóban van, a Fidesz vidéki kihívót kapott a Jobbik személyében, az MSZP pedig ebből a szempontból (is) a senkiföldjén ténfereg. A vidéki és a városi Magyarország általuk, velük nem tud kezet nyújtani egymásnak – ám egyelőre nélkülük sem tud.

3. A nagykoalíció szinte minden esetben a felelősségét felismerő politikai elit válasza az országot fenyegető válságra. Csakhogy ma nincs válság. A gazdaság jól teljesít, az ország – minden ellenkező híreszteléssel szemben – teljes jogú tagja a nemzetközi gazdasági és politikai integrációnak, a dolgok alapvetően jól működnek, és ha az országot érik is komoly kihívások – például a migráció –, azok nem a belpolitikától függenek, nem igényelnek válságkormányzást.

4. A felek nem hiszik, hogy maguk ne lennének képesek nyerni a következő választásokon.

Ebből a szempontból a Fidesz esete az egyértelműbb. Tartósan vezeti a pártok támogatási versenyét, és biztos kormánytöbbség birtokában bízhat abban, hogy módja lesz sikeres kampányt vezetni 2017-18-ban. Ráadásul a vidéki Magyarország képviselőjének tekinti magát – márpedig a szavazók többsége nem csak lakóhelyi, hanem kulturális értelemben is ide tartozik. A Jobbikkal még meg kell vívnia a maga csatáját, de a Fidesz vezérkara – vagy igaza van ebben, vagy nem – nem tart ettől a csatától, a Jobbikkal szemben biztos győzelemre számít.

A baloldal már nehezebb ügy. Rendkívül megosztott, márpedig nincs a világnak olyan választási rendszere, amely ekkora megosztottságot ne büntetne. Emellett súlyos identitásválsággal küszködik, a pártokat, szervezeteket és szellemi műhelyeket összekötő erő nem több a Fidesz elutasításánál. Birtokában van azonban a városi Magyarország kiválóság-tudatának, amelyet ugyan az „egyedül mi vagyunk demokraták” formulába rejt el, de amely valójában a vezetésre való kiválasztottság önképét rejti.

Ebből a szempontból az őszi tüntetési hullám a lehető legrosszabbat tette a baloldalnak: megakasztotta a háromszori vereség után meginduló önelemzését, programjának újratervezését, és megcsillantotta előtte a reményt, hogy a fájdalmas önvizsgálat nélkül is legyőzheti az ellenfelét, visszaszerezheti a hatalmat, amelynek birtoklására amúgy is magát tartja egyedül hivatottnak. Ebben ráadásul a külföld is folyamatosan megerősíti.

Sem a tradíciókon nem lehet tehát puszta jó szándékkal túllépni, sem az nem világos, hogy kik léphetnének politikai, vagy akár szellemi nagykoalícióra, a válság sem nem kényszeríti az elitet az önmagán felül emelkedésre, a belső kétség sincs meg a felekben önmagukról – így azért nehéz elképzelni, hogy mindezek ellenére, mégiscsak kezet nyújtanak egymásnak az ellenfelek.

És még az sem biztos, hogy jó volna, ha megtennék. Az sem lehetetlen, hogy jót tesz Magyarországnak, ha egyszer végre végigvisszük a vitákat, demokratikus keretek között, az ország színe előtt. Hosszú távon a nép mindig bölcsen dönt, legtöbbször bölcsebben, mint az elit. Lehet, hogy legjobban tesszük, ha ezt az egészet a nép bölcsességére bízzuk.

Bencsik Gábor (újságíró)